Levéltári Közlemények, 46. (1975)

Levéltári Közlemények, 46. (1975) 2. - Ember Győző: A levéltári forrásközlés apparátusa / 203–221. o.

212 „ Ember Győző A legendának mindenfajta forrásközlés apparátusában szerepelnie kell. Még a népszerű forrásközléseket sem tanácsos kivenni e szabály alól. Minthogy a legenda lényegében az irat további sajátosságait határozza meg, leghelyesebb, ha közvetlenül az irat meghatározása után következik. Előfordul azonban, hogy közvetlenül az irat szövege után kap helyet, az esetleges idegennyelvű kivonat vagy — az ugyancsak esetleges — befejező kommentár előtt. A kommentár, amit iratmagyarázatnak vagy egyszerűen magyarázatnak is nevezhetünk, a forrásközlő apparátusnak az a része, amely a közlésre kerülő egyes irat egészére vonatkozó tájékoztatást ad, hogy a benne foglaltak megértését segítse, könnyebbé tegye. Kétféle fajtáját különböztethetjük meg: a bevezető és a befejező kommentárt, illetve iratmagyarázatot vagy egyszerűen csak magyarázatot. A bevezető kommentár a közlésre kerülő egyes irat keletkezésének körülményeit, a benne foglaltaknak az előzményeit világítja meg, olyan mértékben, amilyenben az a megértéshez szükséges. Bevezetőnek azért nevezzük, mert az egyes irat szövege elé kerül, azt mintegy bevezeti. Hangsúlyozni kell, hogy a bevezető kommentár csak annyi magyarázatot ad, amennyi az irat megértéséhez szükséges. Nem feladata, hogy az iratnak és a benne foglaltaknak teljes előtörténetét feltárja. A befejező kommentár a közlésre kerülő egyes irat további sorsát, a benne foglaltaknak további fejleményeit világítja meg, de — a bevezető kommentárhoz hasonlóan — csak olyan mértékben, amilyenben a megértéséhez szükséges. Nem feladata tehát, hogy az iratnak és a benne foglaltaknak teljes utótörténetét feltárja. Befejezőnek azért nevezik, mert az egyes irat szövege után következik, azt mintegy befejezi. Nem könnyű megszabni, hogy a bevezető kommentár hol kezdje, a befejező pedig meddig ismertesse, hol fejezze be az egyes iratnak és a benne foglaltaknak az elő-, illetve utótörténetét. Általában elég, ha az előtörténetnek a közlésben szereplőt közvetlenül megelőző, az utótörténetnek pedig az azt közvetlenül követő fázisát ismerteti. Kívánatos azonban, hogy a kommentárok rámutassanak arra, hogy az egyes irat és a benne foglaltak elő- és utótörténetére vonatkozó iratok hol kereshetők és esetleg hol találhatók. Utóbbi esetben azonban anélkül, hogy minden elő- és utóirat pontos levéltári jelzetét is megadnák. A kommentárokban kell utalni a forrásközlésben szereplő azokra az egyéb iratokra, amelyek a kérdéses irattal valamilyen vonatkozásban összefüggenek. A bevezető kommentárnak kell szólnia arról, hogy a közlésre kerülő irat szövegének milyen egyéb variánsai ismeretesek, hol találhatók, és hogy miért esett a választás a közlés alapjául szolgáló variánsra, továbbá hogy a többi variánst miként vette figyelembe a közlő. A kommentárok valamelyikében, mégpedig inkább a befejezőben, kell hivatkozni arra az irodalomra, amely a kérdéses iratról vagy a benne foglaltakról szól. Ezzel kapcsolatban két észrevételt kell tenni. Az egyik az, hogy a kommentárban csak arra az irodalomra kell hivatkozni, amely kizárólag a kérdéses iratra és a vele összefüggő egy-két egyéb iratra vagy a bennük foglaltakra vonatkozik. Azt az irodai-