Levéltári Közlemények, 46. (1975)

Levéltári Közlemények, 46. (1975) 1. - IRODALOM - Draskóczy István: R. Delort: Introduction aux sciences auxiliaires de l'histoire. (Collection U, Serie „Histoire médievale”). Paris, 1969 / 141–143. o.

I IRODALOM R. DELORT: INTRODUCTION AUX SCIENCES AUXILIAIRES DE L'HISTOIRE Paris, Armand Colin, 1969. 368 1. . (Collection U, Serie „Histoire médievale") Minden felsőoktatás nagy problémája, hogy hogyan tudja áthidalni a középiskolai oktatás és az egyetem által támasztott igények közti különbségeket. Igen fontos, hogy a kezdő történészhallgató megismerkedjék az elkövetkező évek munkájához elengedhetetlenül szükséges segédtudományok alapelemeivel, felhasználási módjukkal. Ezt a célt szolgálja a népszerű francia sorozat, a Collection U néhány éve megjelent kötete, a Bevezetés a történelem segédtudományaiba. Delort, a könyv szerzője segédtudományokon elsősorban a középkorkutatást elősegítő tudományokat érti, amelyek ugyan speciális módszereik és saját kutatási területeik miatt maguk is önálló tudományok, de alapvetően történeti érdeklődésűek, eredményeik történészeknek szólnak. Ilyen tudományok az oklevéltan, pecséttan, címertan, kronológia, numizmatika, paleográfia, archeológia, név- és személynévtan stb. A szerző szerint ezenkívül a történelemnek vannak társtudományai, mint a demográfia, antropológia, jog, szociológia, földrajz stb., amelyeknek azonban vannak speciálisan történeti érdeklődésű ágai: történeti demográfia, történeti földrajz stb. E tudományok közül szerző a kötetbe csak a történeti földrajzot vette fel. Delort a segédtudományokat három nagy részben tárgyalja. Az elsőbe a történelem legfontosabb forrásai, az írásos források felhasználásával kapcsolatos segédtudományok kerültek. A második rész „A kutatás általános keretei: idő és tér" címet viseli. Ezekben a fejezetekben a kronológia és a történeti földrajz alapjaival és modern felfogásával ismertet meg bennünket. A harmadik részbe a hagyományosnak mondott segédtudományokat, a személynévtant, a genealógiát, a címertant, a pecséttant, a numizmatikát sorolta. A szerző az írásos források igen széles köréről beszél, ideértve nemcsak a jogi jellegű vagy a történész közvetlen érdeklődésére számot tartó elbeszélő forrásokat, hanem a szépirodalmiakat is. Megkülönböztet olyan forrásokat, amelyek elsődleges célja valamilyen gondolati tartalom közvetítése (a német Gedankentexte), és olyanokat, amelyek az adott korszakot dokumentálják (Handlungstexte). Először a szövegek külső kritikájával foglalkozik (anyag, tinta, díszítés, nyelv), majd a szövegek belső kritikájára tér át, ahol kiemeli a szimbólumok, a mitológiai és folklór elemek jelentőségét, amelyek hasznos adatokkal gazdagíthatják egy korszak mentalitásának ismeretét. Itt különösen a szépirodalmi forrásoknak nagy a szerepe. A történeti elbeszélő források már közelebb állnak a történész érdeklődéséhez. Delort ezek alatt nemcsak a jellegzetesen középkori elbeszélő forrásokat érti: a krónikákat, gesztákat, évkönyveket, legendákat — hanem az életrajzokat, naplókat, levelezéseket, jogi vagy technikai értekezéseket, vitairatokat is. A legtöbb hasznosítható adattal persze a történelem dokumentumai szolgálnak, ahol az alapvető feladat hitelességük, valóságtartalmuk megállapítása. Ilyen dokumentumok a repertóriumok, számadások, kataszterek, összeírások, birtokleírások, amelyek értékének megállapítása a gazdaságés társadalomtörténész számára különösen fontos. És végül ilyen dokumentumok a szerző szerint a jogi jellegűek, melyek a diplomatika tárgyát alkotják. Ide azonban nemcsak a tulajdonképpeni oklevelek tartoznak, hanem a királyi rendeletek, törvények, rendi vagy tartománygyűlési határozaxok, kapitulárék, amelyek a királyi oklevelekkel együtt a közokiratokat alkotják Röviden áttekinti a francia királyi oklevelek fejlődését, utalva a központi szervezetben végbement változásokra. Ennél egy kicsit bővebben vázolja a francia közjegyzőség kialakulását, ahol kiemeli a Loire-tól északra és délre levő területek eltérő fejlődése közti különbségeket, amely visszatükröződik a levéltári anyagban is: délen a legapróbb ügyekre vonatkozó fogalmazványokat is megőrizték. Ezek után az eredeti — másolat problémával foglalkozik. Georges Tessier nyomán eredetinek tekint egyrészt minden olyan oklevelet, amely valamilyen jogügylet első nyilvánítása és meghatározott jogi hatása van, másrészt pedig az olyant is, amely tökéletes, amelyet tehát az oklevéladó megerősített.