Levéltári Közlemények, 44–45. (1973–1974)

Levéltári Közlemények, 44–45. (1973–1974) - Szabad György: A levéltáros és történetíró Jakab Elek pályaképéhez / 549–557. o.

550 Szabad György meglepetést tartalmazó. A fennmaradt kísérőlevelek a banalitásoktól a hazai értelmiségünk tudatviszonyainak a mélyére világító motívumokig sorakoztatják fel a tiszteletadás indokait. Maga Jakab Elek a Dávid-monográfia megküldése — „e tán vakmerő lépés"— egyik „speciális indok"-aként azt jelölte meg, „hogy akiről a könyv szól a gondolat-, szó-, írás és lelkiismeret szabadságának századában elnyomott és megsemmisített, de háromszáz év múlva dicsőségben feltámadott, s nemzete és az egész művelt világ közvéleménye által dicsőített vértanúja volt". Majd azon meggyőződésének adott kifejezést, hogyha elolvassa Kossuth, minden bizonnyal „sokat talál abban drága figyelmére, tán rokonszenvére is méltót". Feltételezésünk szerint a Dávid Ferencmonográfiának nagyon is része lett abban, hogy az evangélikus Kossuth, akit idős korában — sommásan — korszerű természettudományos elemekkel áthatott panteistának minősíthetünk, néhány év múlva, amikor hitet tett a történelem során kifejlődött vallások átalakulásának elkerülhetetlensége mellett, mert „a természet örök istenének a mindenséget fenntartó örök törvényein kívül nincs semmi állandó a nap alatt", annak a meggyőződésének adott kifejezést, hogy ennek a jóslatnak a beteljesedéséig „az unitárius hitvallásnak volnék hajlandó legterjedtebb, s legtovább tartó jövendőt ígérni, és pedig azért, mert a fősúlyt nem transcendentalis speculatiókra..., nem mystikus dogmákra... hanem... az emberszeretetre fekteti, mely a társaslénnyé alkotott emberiség tökéletesedésének törvénye".

6 — Minden bizonnyal hatott tehát Kossuthra maga a megküldött monográfia is, de még inkább szerzőjének a kísérőlevele. Nem a magasztaló sorok, hanem Jakab Elek őszintén közvetített híradása Kossuth hazai ellenfeleinek gyanúsítgatásairól. Noha a száműzött Kossuth a sokszor megcsalt emberek fenntartásával fogadta régóta már a tényleges tetteket nélkülöző fogadalmakat és hűségnyilatkozatokat,

7 magasztalása ellen pedig szinte kétségbeesetten tiltakozott

8

, alighanem jóleső érzéssel olvasta— éppen a nemzethez tartozása jogi kötelékeinek megszakadásával fenyegetettsége idején — Jakab Elek levelében sorsának őszinteségtől áthatott egybemérését Dávid Ferencével: „Eljő az idő, mikor a Kormányzó Űr emléke előtt is gyászba borulva, s hozsiánna[!] kiáltással borulnak le forrón szeretett, s híven szolgált hona azon fiai is, kik külföldön engedek önfáj dalmában, tétlenül semmisülni meg a legnemesebb magyar szívet". — De a jelek szerint a legnagyobb hatással a levélnek az a passzusa volt rá, amely a róla keringetett rágalmakra figyelmeztette, s — éppen mivel írója Kossuth hívének érezte magát — cáfolatukat sürgette. Az egyik az az állítás volt, amit „12 évnél tovább hallgattam én Kormányzó Úrról egy körben",

9 tudniillik az, 6 Annak magyarázatát, hogy az unitárius vallás térhódítása ennek ellenére nem következett be, sőt az USA-ban is tért vesztett, Kossuth egybekapcsolta azzal a korszerű polgári fejlődéselméletekkel összhangban álló feltételezésével, „hogy az emberiség haladása nem egyenes vonalban, hanem csavaros görbékben mozog". KLI. X. 136—137. 1. 7 Kossuth (San Francesco d'

Albaro, 1861. dec. 20., 28., 1862. jan. 10.) — Jósika Miklósnak, OL. R. 90.

1. 3903, 3910, 3935. Vö. Szabad György: Forradalom és kiegyezés válaszútján (1860—61). Bp. 1967. 412. 1. 8 „Esedezem, legyek jövendőben a magasztalások ürömpoharától megkímélve" — írta haza már a Kossuth-kultusz élesztésének kezdetén. KLI. VIII. 331. 1. Vö. Uo. 242—244,. 351. 1. stb. * A Kossuthot rágalmazó „kör"-ről szólva feltehetően az erdélyi főkormányszéki levéltár gárdájára utalt, hiszen ott működött „12 évnél tovább", ti. 1861—1873 között. De nem zárható ki az sem, hogy gróf Mikó Imre „körére" gondolt,'hiszen 1854-ben lett a titkára és szoros kapcsolatban maradt vele annak az Andrássy-kormányba lépéséig 1867-ben, azaz ugyancsak valamivel több mint tizenkét éven át. Vö. Gál Kelemen i. m. 22—27.1.