Levéltári Közlemények, 44–45. (1973–1974)

Levéltári Közlemények, 44–45. (1973–1974) - Szabad György: A levéltáros és történetíró Jakab Elek pályaképéhez / 549–557. o.

A levéltáros és történetíró Jakab Elek pályaképéhez 551 hogy Kossuth annak idején, 1849-ben „jól ellátta magát távozásakor pénzzel". A másik, hogy az 1848-ben kibocsátott bankjegyek letétbe helyezett ércalapjának „hová léte is homályban van, s a Kormányzó Űr nevével hozzák kapcsolatba gonosz nyelvű és lelkiismeretű emberek, mint akkori pénzügyminiszterével." „E két pontot hagyja mélyen tisztelt Kormányzó Úr pragmatikailag documentált tisztaságban hátra, hogy irigyeinek e két fegyvere kezökből kiessék, s lelke, történeti jelleme, s áldott élete fényes tisztaságban ragyogjon az idők végéig" kérte további patetikus fordulatok közepette a levélíró történész. Jakab Elek levelére is hivatkozva Kossuth külön nyilatkozatban

10 fordult szembe rágalmazóival. Egy korábbi levelének

11 — Jakab Elek által is idézett — fordulatára utalva szólt arról, hogy a „kézi táskába", amellyel Magyarországot elhagyta, pénzügyi számadásokat bele nem tuszkolhatott, viszont maga a császári hatóságok által annyit faggatott Duschek pénzügyminiszter is kimutatta, hogy „a 'forradalom' emberei... becsületes emberek voltak, kiknek eszükbe sem jutott az államot fejős tehénnek tekinteni, s a hivatalos állással saját hasznukra visszaélni". (Kossuth igazmondását a történetírás azóta megerősítette. Mindössze ezer dukáttal — ennek névértéke 4500 pengő forint volt — hagyta el az országot, azaz hátralékos — igénybe nem vett — kormányzóelnöki fizetésének töredékével csupán.

12

) Míg ezt a vádat „rágalomnak", a másikat „ostobaságnak" minősítette Kossuth, hiszen a Pesti Magyar Kereskedelmi Bankkal kötött és nyilvánosságra került szerződés értelemben az ércalap a bank őrizetébe került, ahonnan — tegyük hozzá, hogy erőszakot alkalmazva — a császári sereg „elég gyalázatos volt azt elrabolni". (Az azóta feltárt tények Kossuth előadását mindenben igazolják,

13 további kérdésként hagyva fel, vajon törekvése az egykorú hitelvilág üzleti normáinak maximális korrektségű érvényesítésére, a bankkal kötött szerződés betartására indokolhatta-e az ércalap ellenséges kézre jutásának kockáztatását.) Kossuth nyilatkozatának zárófordulata az egyébként nagy elismeréssel emlegetett Jakab Eleket valósággal megrótta, hogy az ércalap sorsáról miért nem tudott a rágalmazóknak maga is feleletet adni.

14 Kossuth elismerő szavait a Dávid-monográfia méltánylása mellett nem kevéssé Jakab Elek levelének személyes vonatkozásai, életpályájára és politikai állásfoglalására vonatkozó utalásai váltották ki. — Jakab Elek jelentkezése, pontosabban gesztusa „másik indokaként" azt hozta fel — s ezzel a Kossuthot rágalmazók körével ellentétes irányba mutatott —, hogy az, akinek a művét ajánlotta, az aggastyán Kelemen Benő, Wesselényi Miklós hajdani bizalmasa és jószágigazgatója, „Kormányzó úrnak ismerője, határtalan tisztelője", aki helyeselte, hogy könyvét megküldje Kossuthnak. Kelementől egyébként „számos" Wesselényihez intézett Kossuth-levelet kapott, s közülük néhányat már publikált is,

15 de valamennyit „szent örökség gyanánt hagyandom azon gymnaziumnak, hol nevekedtem".

16 10 KLI .X. 165—173.1. (A nyilatkozat keltezése — az iratokat közreadó Kossuth Ferenc hibájából — az idézett kiadványban pontatlan.) 11 Uo. IX. 255—256.1. 12 Ld. Hajnal István: A Kossuth-emigráció Törökországban. Bp. 1927. I. 22—23., 31—32. 1. 13 A bankkal kötött szerződés szövegét ld. Kossuth Lajos Összes Munkái XII. (Kiad. Sinkovics István.) Bp. 1957. 282—284.1. Az ércalap erőszakos elkobzására ld. Vargha Gyula: A magyar hitelügy és hitelintézetek története. Bp. 1896. 178—179.1. 14 KLI. X. 173. 1. 15 Vonatkozó közleményeit ld. a Történeti Lapok 1874-es és az Életképek 1876-os évfolyamában. 16 Jakab Elek ekkor már írott szerződésben vállalta, hogy könyvtárát, kéziratgyűjteményét