Levéltári Közlemények, 44–45. (1973–1974)

Levéltári Közlemények, 44–45. (1973–1974) - Sinkovics István: Pray György diplomatikája / 525–548. o.

Pray György diplomatikája 54£ sem egységes. Ismertette azután a pecsétnek az oklevélre történő felerősítése módjait, a pecséteken, látható feliratokat és ábrázolásokat. A különféle pecsétekről elmondotta, hogy melyiket mikor használták. Kritikai szempontból fontos támpont, hogyha a király más pecsétjét erősíttette az oklevélre, erre a tényre a szövegének utalnia kell. Azt is megvizsgálta, hogy milyen alkalmakkor készíttetett az uralkodó új pecsétnyomót. A végén pedig arról szólt, hogy milyen visszaélések történtek a pecsétekkel, segítséget adott a gyanús pecsétek felismeréséhez, egyúttal I. Károly, I. Lajos és Zsigmond régebbi és újabb pecsétjének megkülönböztetéséhez. A pecséttana rész végén elmaradt a pecséttannal foglalkozó irodalom bemutatása. A

III. rész az oklevelek belső jegyeit ismertette, az oklevél felépítését és az egyes részekhez kapcsolódó formulákat. Előbb azonban kitért magára az oklevelek fogalmazására, stílusára. Ez többnyire „fésületlen" volt, és gyakran vétett a nyelvtan törvényei ellen. Az oklevelek majd csiszoltabb, majd faragatlanabb stílusa az íráskultúra virágzását, illetve hanyatlását tükrözte. Ilyen formán stílusából is lehet következtetni az oklevél keletkezési idejére. A belső tulajdonságok közé sorolta a bevezető formulát (formula initialis), ebben az isteni hatalmat-hívták segítségül. Egyházi adományokban megvolt, de a világiak részére szóló adománylevelekből hiányzott. Itt közvetlenül a második sajátossággal kezdődött az oklevél: a király nevével és címével (nomen et titulus regis). Azután következett a promulgatio többféle változatban. Majd az oklevél a prooemiummal folytatódott. Ez az egyházi adományokban felsorolta azokat a vallási indítékokat, amelyek erre a cselekedetre a királyt ösztönözték. Világiak megadományozása esetén a király bőkezűségét, az érdemesek megjutalmazásában a méltányosságot emelte ki. A prooemium után következett az adományozott birtokok, javak felsorolása az egyházak esetében. Míg a világi adománylevélben előbb ismertették a megadományozott személy, olykor az ősök érdemeit, amelyek jutalmazására szolgált az adomány. A következő formula volt az adomány megerősítése (corroboratio), amely pénzbüntetést tartalmazott vagy az isteni haraggal és ítélettel fenyegetett meg. Ez nemcsak Magyarországon volt így, de nyugaton is, ahol még súlyosabb büntetéseket szabtak ki, mint nálunk. A büntetés közös vonásait nyugaton és nálunk azért is hangsúlyozta, hogy így védelmezze az egyházi alapítványok^ korabeliségéí és érvényességét. A régi idők ismeretében való tájékozatlanságukat árulják el az olyanok, akik a magyar királyok XI—

XII. századi egyházi adományairól azt állítják, hogy koholtak. Ezzel általánosságban itt is állást foglalt a legrégibb oklevelek hitelessége mellett. A világi adománylevelek a birtokok felsorolása után intézkedtek az öröklés módjáról, továbbá az adományosok kötelezettségéről. A magyarországi nemesek saját személyükben katonáskodni tartoztak, vagy embereiket küldték hadba. Ezt a kötelezettséget az oklevélben külön nem emelték ki. A magyar koronához tartozó tartományokban azonban a katonáskodásnak az általánostól eltérő módja fejlődött ki, és így az adománylevelekben erről is történt intézkedés. Az adomány érvényét annak a kimondásával is kiemelték, hogy a király akaratából és hatalmából történt, a nagyobb nyomaték kedvéért a királyné és a királyi tanács hozzájárulását is bevették. Többféle formula volt annak a kifejezésére, hogy az adomány másoknak nem okoz sérelmet. Az egyházi és világi adománylevelek végén van az aláírás (subscriptio), amelynek formája csak a XIII. századtól állapodott meg. Az aláírás és a megpecsételés külön-külön említése arra mutat, hogy a monogram valamelyik vonását a magyar királyok sajátkezűleg húzták meg. Saját kezű névaláírásuk csak Zsigmondtól kezdve, és akkor is ritkán szerepelt az okleveleken. Ide kapcsolódott a kancellár (alkancellár) megnevezése. Minthogy ugyanabban az évben több kancellár volt, és a nótáriusokon is kancellárokat értettek, a nevekből nem lehet az oklevél hamis voltára következtetni.. Végül a dátum következett, a tanúk felsorolása, amiből azután az egyházi és világi méltóságsor fejlődött ki. Ezek a részek már erősen vázlatosak, csak az évkezdés különféle formáit és az időjelölőegyeket, az indictió, az epacta és a concurrensek számítási módját mutatták be. Itt azután félbeszakadt a kézirat. Pray utalt is reá az előszóban, hogy a dátum egyes részeivel adós maradt. Az utolsó lapokat (78—82. §), amelyek a keltezésről szólottak, valószínűleg később írta. Ez arra mutat, hogy megkísérelte a kézirat be* fejezését, de a munka félbemaradt. A kéziraton nincsen nyoma, hogy Cornides átjavította és kiegészítette volna. Pray előszava, nyilván arra utalt, hogy Cornides a Pray kéziratának felhasználásával és a hiányzó részek pótlásával írta meg egyetemi előadásának szövegét. Cornides Magyar diplomatikája szintén megvolt kéziratban, és maradtak a hallgatók által az előadásokon készült jegyzetek is.

71 Ezek a hallgatói 71 Több ilyen jegyzet is ismeretes, az egyiken 1786-os évszám és Kövér Antal I. éves neve olvasható, akinek a tulajdona volt. MTAK Kézirattár, Történelem, Oklevéltan 4° 20/11. 32., 33.