Levéltári Közlemények, 44–45. (1973–1974)

Levéltári Közlemények, 44–45. (1973–1974) - Sinkovics István: Pray György diplomatikája / 525–548. o.

Pray György diplomatikája 541 Pray kitért az iratok fertőtlenítésére, portalanítására, megkívánta, hogy a raktárokon kívül legyen dolgozószoba. A levéltáros számára egészséges munkafeltételeket kell biztosítani. Látható ezekből a leírásokból, hogy személyes benyomásaiból jól ismerte a levéltárakat. Elsősorban a magyar-kamara archívumát, ahol 1767-ben kapott először engedélyt a kutatásra, 1785-től pedig rendszeresen dolgozhatott.

67 De Pray nemcsak a saját tapasztalataiból merítette ismereteit, hanem hivatkozott Le Moine és Batteney közös munkájára, amely 1772-ben Párizsban franciául és 1776-ban Nürnbergben németül jelent meg.

68 Úgy látszik, hogy az ő felfogásukat követte, amikor az iratokat tárgyuk szerint kívánta csoportosítani. Ez az új rendszerezési elv Franciaországból ekkor indult él hódító útjára.

69 Pray tehát ismerte a legújabb levéltári irodalmat. A levéltárak ismertetése közben természetesen felmerült benne a kérdés, ami munkájában többször is előjön: miért van Magyarországon kevés XI—

XII. századi eredeti oklevél. A hiány érthetetlennek látszik számára, ha arra gondol, hogy hajdan mennyi levéltár volt Magyarországon. Ezt figyelembe véve kevesellte az egész középkori anyagot, de főleg az említett két évszázad okleveleit. Nem gondolt arra, hogy az írásbeliség a korai időkben a társadalom igénye szerint korlátozott mértékben terjedt el, hanem az oklevelek megsemmisülésében kereste a magyarázatot. Külső háborúk, a tatárok betörése, a törökök támadásai egyrészt közvetlenül okozták az oklevelek pusztulását^, másrészt a török háborúk közvetve is hozzájárultak azzal, hogy az okleveleket Lengyelországba, Ausztriába, Stájerországba, Morvaországba, Dalmáciába menekítették, és nem hozták vissza. Számításba kell még venni a belső harcokat, amelyek során szintén nem kímélték az okleveleket, továbbá gondolni kell a tűzvészekre, amelyeknek emlékét őrzik a félig elégett írások. Ezek az okok nyilván mind igazak voltak, de az írásbeliség elterjedésének mértékét nem lehet figyelmen kívül hagyni.

70 Mint általában a korabeli munkák, felvetette, hogy mi a diplomatika haszna. Egyrészt ez bőségesen kiárad a magasabb igényű irodalom minden részletére, másrészt a történelemre és az ehhez kapcsolódó szakterületekre. Ilyenek a chronológia, a középkori földrajz, a címertan és a genealógia. Mivel pedig a történelem szoros kapcsolatban áll a joggal, ennek szempontjából is nagyon gyümölcsöző az oklevéltan a közjog és a hazai szokásjog területén egyaránt. Az előbbi körében megemlítette az uralkodó jogát az uralma alatt álló országokra, vagy az elődök által bírt tartományokra. A magyar királyok hatalma valamikor kiterjedt Dalmáciától Galíciáig sok országra. Közülük egyeseket Lengyelország felosztása folytán visszakaptak, a többi a velenceiek vagy a török kezében van. Az uralkodó jogát ezekre az országokra leginkább az oklevelek segítségével lehet bizonyítani. Nem véletlen, hogy ezt a várható hasznot emelte ki, hiszen hivatalos megbízásból éppen akkortájt kezdett kutatni a kamarai levéltárban, hogy igazolja a Habsburgok hatalmi igényét Dalmáciára, majd további országokra történeti érvekkel. Nem kevésbé szükség van a diplomatikára az ország szokásjoga (ius consuetudinarium) területén is. A birtokosok oklevelek segítségével tudják biztosítani javaikat, és megvédeni a támadásokkal szemben. A gyakori birtokperekben, amelyek évekig elhúzódhatnak, a bemutatott oklevelek alapján dönt a bíróság, hogy kinek kétségtelen a birtokhoz való joga. Ezek mérlegelésével végigvette, hogy a társadalomban kiknek van szükségük oklevéltant ismeretekre. Első helyen említi a birtokos nemeseket. Legalább annyira tájékozottaknak kell lenniök, hogy ügyvédjüknek meg tudják mutatni azokat az okleveleket, amelyek alapján a per befejezéshez juttatható, viszont másokat visszatartanak, amelyek ha nem is a tulajdonosnak, de bizonyosan mákoknak többet ártanak, mint használnak. Másodszor azok következnek, akik a törvényszékeken fognak szolgálni, hogy a peres ügyekben ítéletet mondjanak. Járatosaknak kell lenniök a diplomatikában továbbá azoknak is, akik hiteleshelyek, királyi városok, egyéb testületek ügyvédei, írnokai lesznek. Különben könnyen hibáznak az oklevelek átírásában, pedig a helyes olvasástól gyakran a per sorsa függ. A legalaposabb ismeretekkel azoknak kell rendelkezniük, akik hivatásszerűen akarnak perekkel foglalkozni. Ezeknek mindazt tudniok kell, amit a diplomatika tanít. Pray kézirata három részben foglalja össze, amennyire lehet, röviden az oklevéltani ismereteket. Az első rész az oklevelek külső jegyeit tárgyalja. Ezek közé számította a pecsétet is, de itt a tudnivalók a többiekhez mérten olyan bőségesek, hogy szétfeszítik a kereteket, így a második részt külön a pecséteknek szenteli. Végül a harmadik rész a belső jegyekkel foglalkozik. A külső, tulajdonságok közé számította első helyen az oklevél kiállításához használt anyagokat. Magát az oklevelet Magyarországon csak pergamenre és papírra írták, és az íráshoz egyedül fekete színű tintát, használtak. 67 Herzog J. i. m. III. LK IX. (1931) 282.; ThallóczyL, i. m. Századok XXII. (1888) 525—527. 68 Pierre Camille Le Moine és Batteney de Bonvouloir munkájának német címe: Practische Anweisung zur Diplomatik und zu einer guten Einrichtung der Archive. 69 A tárgyi rendezési elvre Varga Endre: A proveniencia elve. LK XVI. (1938) 17—19. 70 Szentpétery I. i. m. 35—36., 61—62., 77—78.