Levéltári Közlemények, 44–45. (1973–1974)

Levéltári Közlemények, 44–45. (1973–1974) - Sinkovics István: Pray György diplomatikája / 525–548. o.

540 Sinkovics István A másik nagy csoportot az egyházi levéltárak alkotják: az érsekek, a püspökök, továbbá a káptalanok mint földbirtokosok, végül a hiteleshelyek levéltára. Ezeket az utóbbiakat az egyházi levéltárakon belül különállónak tekintette, és lényegüket világosan látta. Onnét nyerték nevüket (lóca credibilia), hogy a királyok engedélyéből és az országgyűlés rendelkezéséből köztekintélyű személyt képviseltek, akinek joggal ismerték el a hitelét. Valamikor ezek közé tartoztak az összes székesés társaskáptalanok, továbbá egyes szerzetesházak. Okleveleik megítélésekor figyelembe kell venni az intézmény történetét. Azoknak az egyházi testületeknek, amelyek valamikor hiteleshelyi feladatot láttak el, de azután megszűntek, a működésük korából való okleveleik teljes hitelűek. Ide számította a török terjeszkedés következtében megszűnt hiteleshelyeket, köztük a székesfehérvári, aradi stb. káptalanokat, továbbá a sági prépostságot, a konventek közül a pécsváradit, sümegit stb., az egykori ispotályosok közül a székesfehérvári, felhévízi stb. kereszteseket, továbbá a Magyarország melléktartományaiban működött hiteleshelyeket, pl. az aurániai perjelséget. Ezek közül egyeseket hosszabb kényszerű szünet után már helyreállítottak. Viszont külön kell választani azokat a hiteleshelyeket, amelyek a közhitellel történt visszaélés miatt veszítették el átmenetileg pecséthez való jogukat. A hiteleshelyi levéltárak értékét még fokozta, hogy a nemesek gyakran oda, mint biztos helyre menekítették okleveleiket vagy azzal védték az elveszés és tönkremenetel veszélye ellen, hogy hiteleshellyel átíratták. Azokról a monostorokról, amelyek nem voltak hiteleshelyek, csak annyit jegyzett meg, hogy gyakran régi okleveleket másolatban őriznek. A levéltárak rendjének kérdését is érintette. Itt is meglátszik, hogy a munka nem egyenletesen kidolgozott. Csak a magánosok levéltárának rendezésével foglalkozott. Hiába vannak biztos helyen a levéltárak, ha az iratok nincsenek valamiféle rendben elhelyezve, kis mértékben, vagy egyáltalán nem használhatók. Ha ugyanis az oklevelek össze-vissza vannak, ez egyenlő azzal, mintha teljesen hiányzanának; per esetén idejében nem találhatók, ez a hanyagság pedig megbosszulja magát, ha nem is jár a birtokok elveszítésével, a pereskedés elhúzódását idézi elő. Azt ajánlotta, hogy az okleveleket tárgyi csoportokba sorolják. Hat ilyen csoportot jelölt meg: adománylevelek a megerősítő oklevelekkel, továbbá az iktató (határjáró) levelekkel; a vámjogra vonatkozó oklevelek; ítéletlevelek; zálogot, cserét, vétel-eladást magukba foglaló oklevelek; urbáriumok; ingó javak jövedelmeire vonatkozó írások. A csomókat kívülről számokkal jelöljék meg, és külön-külön számot kapjanak az egyes oklevelek, amelyeket időrendbe kell helyezni: csak így lehet a keresett darabot megtalálni és gondosan visszatenni a helyére. Hogy per esetén az okleveleknek gyorsan utána lehessen nézni, minden darabról kivonatot kell készíteni. Arra is gondolt, hogy az eredeti oklevelek a gyakori használat és kézbevétel miatt károsodást szenvednek, ami ellen úgy lehet védekezni, hogy ha másolatok készülnek, és ezeket minden csomóhoz hozzáteszik. A királyi, a hiteleshelyi és egyéb levéltárak rendezésére nem adott előírást, csak annyi megjegyzést tett, hogy az oklevelek nagy száma és a tárgyak változatossága miatt ott erősebb bontásra, fokozott gondra és odaadásra van szükség. Azt is bevette kéziratába, hogy milyennek kell lennie, és mit kell tudnia a levéltárosnak. A megbízhatóság és szorgalom mellett széles körű szaktudást kívánt meg. Jelentős ismeretekkel kell bírnia a hazai történetben. Legyen járatos a hazai jogban, hogy az ügyvédeknek rátermetten elő tudja adni a levéltárból a perhez szükséges okleveleket. Értenie kell a régi szövegek olvasásához, a szavak rövidítéséhez és minden korszak fogalmazási módjához. Indokolásként itt is kiemelte, hogy a hibás olvasásból a birtokosokra nagy kár származhatik. Megkívánta a chronológiai ismereteket az oklevéldátumok feloldásához, továbbá a középkori latinban való jártasságot. Gyakran fordulnak elő szavak, amelyek különféle népeknél torzult formában terjedtek el. Ezek értelmezéséhez használnia kell a Du Cange-ot és egyéb szótárakat. . Nagyjából azokat a követelményeket támasztotta, mint amelyeket néhány évtizeddel korábban a magyar kamara levéltárosa számára előírtak. De ott természetesen a sajátos feladatokhoz igazodóan egyéb feltételeket is kikötöttek. így a bölcsességet, a titoktartást és a szerénységet, a történelmen kívül tájékozottságot kívántak az alkotmány és a régi intézmények fejlődése terén, a latinon kívül az országban beszélt nyelvek ismeretét is előírták. Külön megszabták, hogy értenie kell a családok leszármazási táblázatának összeállításához. A legfontosabb pedig, hogy tökéletesen jártas legyen a jogban és a hazai törvényekben, mert nemcsak annyi a feladata, hogy a régi okleveleket rendberakja, és sorban regesztázza, de az is, hogy a bennük rejtőző kincstári jogokat kinyomozza, továbbá felderítse, hogy birtokok háramlás útján az uralkodónak járnak-e. A kamarai alkalmazáshoz végül azt is megkívánták, hogy a levéltáros magyarországi és az országban birtokos legyen.

66 Herzog J. i. m. I. LK VI. (1928) 3.