Levéltári Közlemények, 44–45. (1973–1974)

Levéltári Közlemények, 44–45. (1973–1974) - Sinkovics István: Pray György diplomatikája / 525–548. o.

PRAY GYÖRGY DIPLOMATIKÁJA Az oklevélkritika jóval előbb kifejlődött és alkalmazást nyert, semmint az oklevéltan rendszerezte volna szabályait arról, hogy hogyan lehet megkülönböztetni a valódi oklevelet a hamistól. Ezt a kritikát a gyakorlat teremtette meg. Az oklevél iránt akaratlanul is gyanút ébresztett, ha szövegében javítás volt, vagy annyit meg lehetett állapítani, hogy egyes szavakat töröltek, és így biztosítottak helyet más szavak utólagos beírásának. E szavak többnyire helynevek voltak, és ez a körülmény a gyanakvás jogosságát megerősítette. Ilyen áruló nyomok hiányában az oklevélkritika legfőbb eszköze az összehasonlítás volt, az írás, a keltezés, a pecsét egybevetése ugyanannak az oklevéladónak egykorú okleveleivel. Ha pedig az eltérés több oldalról is bebizonyosodott, akkor az oklevél valódiságát indokoltan kétségbe lehetett vonni. A királyi bíróságokon nemegyszer kellett dönteni az oklevelek valódiságáról, ugyanígy a hiteshelyeknek, amelyek kezén sok oklevél ment át, tisztában kellett lenniök az oklevélkritika alapvető elemeivel.

1 Ahhoz, hogy az oklevelekről szóló ismereteket össze lehessen foglalni, az kellett, hogy az okleveles anyag hozzáférhető legyen, és az oklevelek a bennük foglalt mondanivaló miatt vita középpontjába kerüljenek. Ezt a feltételt teremtette meg az a nagyszabású anyaggyűjtő munka, amelyet a katolikus egyháztörténethez folytattak, és amely az Acta Sanctorum és az Acta Sanctorum ordinis Sancti Benedicti kiadásához vezetett. Az előbbi a bollandista jezsuiták, az utóbbi a francia Szent Mór bencések nevéhez fűződött. Az egyháztörténet alapértékelésében eltért a jezsuiták és a bencések felfogása, és ezt átvitték a forrásokra, az oklevelekre is. A vitában született meg 1681-ben Jean Mabillon, francia bencés tollából az első oklevéltan: De re diplomatica, amely a jezsuiták elutasító magatartásával szemben megvédte az oklevelek forrásértékét, és fő ellenfele, Dániel Papebroch is meghátrálásra kényszerült.

2 Mabillon iránytűt akart adni ahhoz, hogy a valódi, biztos okleveleket a bizonytalanoktól és gyanúsaktól pontosan el lehessen választani. Ez ugyanis nemcsak egyházak és magánosok birtokjogát érinti, de az egyházi és világi történet feltárásához is nélkülözhetetlen. Társaival együtt sok levéltárat, sok oklevelet nézett át, és úgy gondolta t 1 1347-ben a győri káptalan több bizonyíték alapján megállapította az általa kiállítónként bemutatott két privilégiumról, hogy hamisítvány. Ennek a vizsgálatnak eredménye alapján hozott ítéletet az országbíró. Anjoukori Okmánytár V. Budapest, 1887. 11—14. A vizsgálatot ismerteti Szentpétery Imre: Magyar Oklevéltan. A Magyar Történettudomány Kézikönyve II. 3. Budapest, 1930. 251. 2 Diplomatica in usurn scholarum Universitatis Pestiensis a Georgio Pray conscripta A. D. 1785. Kiadatlan kézirat. Országos Széchényi Könyvtár, Kézirattár. Quart. Lat. 116. Vö. Eduard Fueter: Geschichte der neueren Historiographie. Handbuch der Mittelalterlichen und Neueren Geschichte. Abt. I. München und Berlin, 1925. 329—330.