Levéltári Közlemények, 44–45. (1973–1974)

Levéltári Közlemények, 44–45. (1973–1974) - Sinkovics István: Pray György diplomatikája / 525–548. o.

526 Sinkovics István hogy ítéletei megállják a helyüket. A hamis oklevelek különválasztása azért is szükséges volt, hogy a kisebbségben levő hamisítványokból senki ne jusson megalapozatlan általánosításokhoz. Mabillon nemcsak általános diplomatikát adott, de főleg a frank királyok okleveleinek sajátosságait foglalta össze, és őrzőhelyeikre is kitért. Az elmondottak bemutatására több mint kétszáz oklevél szövegét közölte.

3 Az új tudomány a következő században a legtöbb európai országban elterjedt. Mabillon tanításának továbbra is voltak ellenzői, de ugyanakkor hirdetői és továbbfejlesztői. Kézikönyvek, új összefoglalások jelentek meg, egyes helyeken az egyetemeken kezdték oktatni. A gyors térnyerés arra mutat, hogy a diplomatika társadalmi igényt elégített ki. A XVIIL századra Magyarországon is megvoltak a feltételek az új tudomány átvételéhez. Az oklevelek iránti érdeklődés növekedett. A katolikus egyháztörténethez megindult az oklevelek másolása. Ebből a célból több levéltárat néztek át, és nagy másolatgyűjtemények jöttek létre, a gyűjtés később kiterjedt az egész magyar történetre. Ennek a munkának a kezdeményezője Hevenesi Gábor volt, és folytatták jezsuita rendtársai, Timon Sámuel, Kaprinai István, Pray György és Katona István.* Egyúttal megindult az egyes egyházmegyék történeti múltjának feldolgozása, jórészben eredeti forrásanyag alapján. A jezsuitákkal párhuzamosan nagyszabású anyaggyűjtés és az adatok feldolgozása indult meg protestáns oldalról is. E munka kezdeményezője a pietista Bél Mátyás volt, aki Halléban tanult, és az ottani benyomások alapján széles körű program kidolgozásához fogott. Egyrészt a történeti forrásokat igyekezett közzétenni. Az elbeszélő források megismertetését tartotta fontos feladatának, és itt rajta kívül eredményes munkát végzett tanítványa és munkatársa, Johann Georg Schwandtner, aki a bécsi Udvari Könyvtárban dolgozott. Másrészt széles körű munkatársi gárdával összegyűjtötte a forrásanyagot Magyarország leírásához, amelyben a közvetlen megfigyelések mellett történeti forrásokat, köztük okleveleket is felhasznált. Bél Mátyásnak az alapgondolatot a német államismereti tudomány adta, de a terv megvalósításában túlment az eredeti mintán, és egyéni módszerrel időtálló történeti földrajzot dolgozott ki.

5 Az oklevelek azonban nemcsak mint a történetírás forrásai nyertek megbecsülést, hanem élő jogokat biztosítottak, és így szerepük volt ezek megvédésében és fenntartásában. Az államhatalom igyekezett összegyűjteni a legfontosabb jogait magukba foglaló okleveleket. Mária Terézia 1749-ben ezzel a céllal vetette meg a bécsi Haus- Hof- und Staatsarchiv alapjait. Magyarországon a lappangó királyi jogok felderítésére a magyar kamara mellé 1738-ban Rajcsányi Ádám személyében külön levéltárnokot neveztek ki, majd megszervezték a kamara levéltárát.

6 A történeti forrásérték és a jogbiztosító szerep akkor elválaszthatatlanul összefonódott, amikor egy-egy kérdést az döntött el, hogy a felhasznált oklevél valódi-e vagy sem. Schwarz Godofréd II. Szilveszter pápa Szent Istvánnak adott bullája valódiságát kérdőjelezte meg, és ezzel az is kérdésessé vált, hogy a nyugati egyház érdeme-e 3 Joannes Mabillon: De re diplomatica libri VI. Luteciae Parisiorum, 1681. 4 Hómon Bálint: A forráskutatás és forráskritika története Magyarországon. A Magyar Történettudomány Kézikönyve I. 3/A. Budapest, 1925. 9—11., 13—14. 6 Tornai Andor: Hon- és államismereti irodalom. A magyar irodalom története II. Budapest, 1964. 469—470. 6 Herzog József: A magyar kamarai levéltár története I. Levéltári Közlemények (a továbbiakban: LK) VI. (1928) 5., 9., 10., 13.