Levéltári Közlemények, 44–45. (1973–1974)

Levéltári Közlemények, 44–45. (1973–1974) - Sashegyi Oszkár: Közigazgatásunk polgári kori ügyviteli és iratkezelési módszereinek kialakulása / 461–503. o.

498 Sashegyi Oszkár V, Kitekintés és summázat A kiegyezés ismét diadalra juttatta a magyarországi központi kormányzatban a miniszteriális rendszert, a megyékben pedig az autonóm törvényhatósági igazgatást. Mind a kormány, mind pedig a megyék energiáit hosszabb ideig az átszervezés végrehajtása és a felgyorsuló gazdasági—társadalmi fejlődés által felvetett napi problémák megoldása kötötte le. Emellett a közjogi kérdések még mindig az érdeklődés középpontjában voltak. Az új tisztviselői kar egy része olyan „új" emberekből állt, akik korábban visszavonultak a közszolgálattól, s hiányzott belőlük — Néraethy Károlynak, a századforduló egyik közigazgatási szakemberének szavával

66 élve — a „közigazgatási érzék". Ehhez hozzájárult, hogy a kor sajtója és kövéleménye gyakran emlegette az abszolutizmus korának bürokratizmusát, s úgy képzelte, hogy az alkotmányos kor majd amannál egyszerűbb és olcsóbb közigazgatást fog megteremteni. Ezekkel a körülményekkel magyarázható, hogy a kiegyezés után sokáig nem került sor a közigazgatási eljárás és ezen belül az ügyvitel egységes, átfogó szabályozására. Az 1867-ben felállított minisztériumok ügyvitele úgy alakult, ahogyan azt a régibb közigazgatásból átvett tisztviselők a megszokás folytán természetesnek tartották, tehát a provizórium-kori módszereket követte. Különösen szembeszökő e hagyományok továbbélése a belügyminisztériumban: ott 1867 és 1902 között szinte változtatás nélkül olyan volt az ügyvitel és iratkezelés, mint a visszaállított helytartótanácsban 1867 előtt. A kiegyezés a törvényhatósági igazgatást felélesztvén, a megyékben a testületi döntések számára ismét nagyobb tér nyílt. Ettől eltekintve azonban, a megyei ügyvitel és iratkezelés a provizórium-kori vágányokon haladt tovább. Ügyviteli szabályzat csak néhány megyében készült, a többiek szervezési szabályrendeletükbe illesztettek be egyes ügyviteli rendelkezéseket. Valamennyiükre áll azonban az, hogy a provizórium-kori ügyviteli szabályaikból és gyakorlatukból indultak ki, nem szólva természetesen az autonómiát érintő, lényeges kérdésekről. Az egyszerűbb és olcsóbb közigazgatás létrejöttébe vetett remények az adott körülmények között nem váltak valóra. A dualizmus általános válságának kiéleződése idején, a századforduló táján, a közigazgatás válsága is egyre érezhetőbbé vált. Az 1867 óta kibocsátott rendeletek nagy halmazaj a közigazgatási eljárás bonyolultsága, a jogorvoslat módjának zavaros, tisztázatlan volta, az írásbeliség és az alakszerűségek túlzásai, az egyöntetűség hiánya végül is ahhoz az általános felismeréshez vezetett, hogy mind az állam, mind az állampolgárok egyéni érdekeinek védelmében sürgősen szükség van a közigazgatás reformjára, az eljárás egyszerűsítésére, egységes szabályozására. Végül — a tervezett közigazgatási reform első lépéseként — a Szélikormánynak sikerült tető alá hozni a közigazgatási eljárás egyszerűsítéséről szóló 1901 :XX. törvénycikket. A belügyi tárcát is ellátó "Széli Kálmán miniszterelnök még ezt megelőzően, 1900-ban bizonyos egyszerűsítéseket rendelt el a belügyminisztérium ügyvitelében, majd 1902-ben kiadta e minisztérium szervezeti, ügyviteli és ügykezelési szabályzatát.

67 Hasonló intézkedések történtek más minisztériumokban és a minisztériumok66 Némethy Károly: A közigazgatási eljárás egyszerűsítése. 1. k. Bp. 1903. 2. 1. 67 A magyar királyi belügyministerium szervezeti, ügyviteli és ügykezelési szabályzata. Hivatalos kiadás. Bp. 1902.