Levéltári Közlemények, 44–45. (1973–1974)

Levéltári Közlemények, 44–45. (1973–1974) - Sashegyi Oszkár: Közigazgatásunk polgári kori ügyviteli és iratkezelési módszereinek kialakulása / 461–503. o.

488 X Sashegyi Oszkár hazánkban, amely a közigazgatási hatóságok iratait tárgyuknak megfelelően átfogóan rendszerezi. Ez az irattári terv szigorúan logikai felépítésű, illetőleg az államapparátus szerkezetét tükröző. A huszonegy sorozat (irattári főosztály) közül az első a „császári ház" az utolsó a „jobbágyi viszony és tizedügy" címet viseli, s közbül helyezkednek el a közigazgatási ágazatok a külügyektől a községi ügyekig, illetőleg a törvényhozási tanácsadó és kormányzati szervek a birodalmi gyűléstől a községekig. A sorozatokon belül a tételek (irattári alosztályok) mindig az „általános" tétellel kezdődnek, s ezt követik a „speciálisuk". Ezek a speciális tételek is általánosabbak azonban, mint az 1848 előtti helytartótanácsi legtöbb generális fons-a: egy-egy ágazaton belül többnyire egy egész szektort jelentenek (pl. VI. K. tűzrendészet, VI. L. folyamrendészet stb.). Az egyik legfontosabb újítás az alapszámos ügyirat-rendszer bevezetése volt. Mehoffer az ügyben beérkezett legutolsó irat végére kívánta elhelyezni az ügyiratot, Swieceny is az ügyzáró irat iktatószámát javasolta alapszámnak, tehát mindketten az előrecsatoló rendszer hívei voltak. Közös vonásuk e terveknek, hogy az ügyirat anyagát együtt kívánják tartani az irattárban, tehát az irattári alapegységnek az ügyiratokat tekintik. (Borecki útmutatója konzervatívabb, az ügyirat-egységet nem ismeri.) — Hauer utasítása a visszacsatoló rendszert írja elő, vagyis az ügykezdő irat iktatószámát teszi meg alapszámnak. Ez a rendszer gyakorlatilag kétségkívül megfelelőbb a másiknál: az alapszám stabil, az ügyirat helye az irattárban nem változik, kikeresése a mutató alapján könnyebb. IV. A provizórium-kori ügyvitel A bürokratikus centralizmus kormányrendszerének bukása után, az októberi diploma értelmében visszaállították az 1848 előtti kormányszékeket — a magyar udvari kancelláriát és a helytartótanácsot — és újraéledtek a megyei és városi önkormányzatok is. A magyar kamara visszaállítására nem került sor: Ferenc József megkívánta Őrizni a birodalom pénzügyeinek egységes igazgatását, így a magyarországi cs. kir. pénzügyigazgatóság továbbra is a bécsi pénzügyminisztérium alárendeltségében maradt, megtartotta német ügyviteli nyelvét és korábbi ügyviteli formáit. A szorosabb értelemben vett közigazgatási (akkori elnevezéssel „politikai") hatósáságok az 1848 előtti gyakorlat szem előtt tartásával szerveződtek újjá. Az októberi diploma a „politikai" hatóságokra nézve a magyar ügyviteli nyelv és a kollegiális ügyintézési mód visszaállítását eredményezte. Az előbbi a magyar nemzeti állam kialakulásának lényeges kelléke volt és a dualisztikus államrendszernek is alapját képezte, az utóbbi már nem felelt meg a korszerű közigazgatási követelményeknek, s idővel egyre szűkebb térre szorult. A magyar kancellária belső életét különösebb nehézségek nélkül lehetett az 1848 előtti alapokon berendezni, annál is inkább, mert ügyforgalma az 1847. évihez képest nem nőtt, sőt egyre csökkent. A helytartótanács ügyforgalma ezzel szemben az 1847. évinek kétszeresére ugrott fel, évi 100 000 körüli ügy darabbal pedig sem a tanácsi grénium, sem a hivatalok a hagyományos módon nem tudtak boldogulni. A helytartótanács ügyvitelének gyökeres reformjára mégsem került volna egyhamar sor, ha a politikai helyzet meg nem változik. Az egyre erősödő nemzeti ellenállás letörésére azonban (amely ellenállást a februári pátens kibocsátása még csak fokozott) Ferenc József 1861. november 5-én felfüggesztette a helytartótanács testületi hatáskörét és annak elnökévé — különleges hatáskörrel — gróf Pálffy Móric altábornagyot nevezte