Levéltári Közlemények, 44–45. (1973–1974)

Levéltári Közlemények, 44–45. (1973–1974) - Komjáthy Miklós: Két ismeretlen „közös” minisztertanácsi jegyzőkönyv : az osztrák-magyar államközösség történetéhez / 273–295. o.

276 Komjáthy Miklós csak a konkrét bel- és külpolitikai viszonyoktól függött, hanem az uniónak évszázados „beidegzettségei"-től is. Amint látni fogjuk, az államjogi kapcsolat története nagyon is ellentmondásos volt. A létrejöttét indokoló veszedelem intenzitásával szinte ellentétes irányú volt e veszedelem elhárítására hivatott szervek fejlődése. Amennyire a monarchikus államunió kérdését látjuk, nem vitás, hogy a Ferdinánd megválasztásával létrejött unió a magyar királyság és Ferdinánd többi tartományai, majd, a német—római császári trónra jutása után, a Birodalom között, jogi szempontból, s a magyar rendek szándékai szerint, tiszta perszonálunió volt. Az uniónak e formájában az uralkodó személye azonosságának nincs jogi alapja. Jogi síkon, lehet mondani, puszta véletlen csupán. 1687-ig a magyar királyság és a Habsburg- tartományok egymáshoz való viszonya jogi vonatkozásokban nem változott. Ferdinánd királlyá választása, ami a rendek döntését és a választás és koronázás formaságát illeti, miben sem különbözött a Mohács előtti idők hasonló aktusaitól. A királyválasztó rendek azonban — ez nem lehet kétséges — nemcsak azt nem látták, nem is láthatták tisztán, mit jelent a maradék-Magyarország életének egybekapcsolása a Habsburgokat uraló, hatalmas, tarka összetételű birodalom sorsával, hanem az adott pillanatnyi helyzetet sem, azt a mérhetetlen különbéget, amely az Ő elhatátozásuk, s a Zsigmond magyar királyt német—római királlyá választó fejedelmek elhatározása között feszült. A Habsburg-birodalom, függetlenül az uniót indokoló török veszedelemtől, ekkor már megindult államberendezésének, erői minél jobb kifejtését célzó, modernizálása útján. A földrésznyi birodalom igazgatása nem volt egyszerű. Hisz nemcsak keleti határai mentén vívott, legtöbbször túlerőben levő ellenséggel szemben, kemény harcokat, hanem külpolitikai és katonai érdekeltsége legalább oly erős és aktív volt nyugati határai mentén is. Nyilvánvaló, hogy a hatalmas birodalmat, a feudális, személyi kapcsolatokon alapuló „középkorias" igazgatási módokkal, partikuláris szervekkél kormányozni nem lehetett. A perszonálunióban egyesült valamennyi állam mindazon kormányzati ügyeit, amely ügyeknek ugyanaz a személy, az uralkodó volt kiinduló pontja, s amelyekben, mint már szó volt róla, dönteni szuverén joga volt (negotia privata), nevezetesen a kegyelmi ügyeket, a külkapcsolatok, a háború és béke, s főképp ezekkel összefüggő pénzügyeket, legtöbbször együttesen, némi túlzással szólva, központilag intézték. A magyar—német államviszony további alakulását ebben a vonatkozásban két tényező határozta meg. Az egyik, hogy a birodalom igazgatása egyre összetettebb problémák megoldásával kerülvén szembe, egyre „üzemképesebb", expeditívebb, kormányzati, igazgatási szerveket igényelt. Ma már egy-két részletkérdéstől eltekintve, mind szerkezetében, mind működésében ismert az a kormányapparátus, amely a magyar királyság és a Habsburg-birodalom uniójának létrejöttét követő századokban alakult ki, s amely, bizonyos módosulásokkal, a polgári átalakulás koráig, a XIX. század közepéig működött.

4 E kormányapparátusnak, a rendi szervekkel szemben legjellemzőbb vonása a szakszerűség, modernség és egyedül a királynak tartozó felelősség volt. A dikasztériumok feladatkörének lényeges sávját 4 Minderre olv. Ember Győző alapvető munkáját: Az újkori magyar közigazgatás története: (A Magyar Országos Levéltár Kiadványai. III. Hatóság- és hivataltörténet. 1. köt.) Budapest, 1946. A bécsi központi hivatalokról 48. és köv. 1., a magyar királyi központi hivatalokról 75. és köv. 1. i