Levéltári Közlemények, 44–45. (1973–1974)

Levéltári Közlemények, 44–45. (1973–1974) - Komjáthy Miklós: Két ismeretlen „közös” minisztertanácsi jegyzőkönyv : az osztrák-magyar államközösség történetéhez / 273–295. o.

Két ismeretlen „közös" minisztertanácsi jegyzőkönyv 277 azok az ügyek alkották, amelyekben az uralkodó szuverénül intézkedhetett. Közülük is kimagaslóan jelentős szerepet játszottak a török időkben a hadügyek, s az államigazgatásnak velük kapcsolatos ágai. Magyarország hathatós védelmének legfőbb biztosítéka éppen a Habsburg-birodalom dikasztériumokból és az uralkodó tanácsadó testületeiből álló kormányapparátusának kifogástalan működése volt, ami óhatatlanul azzal járt, hogy a birodalom egészét érintő ügyeket együttesen, központosítottan kellett intézni. Már csak azért is, mert ezeknek szálai végsősoron a közös uralkodó kezében futottak össze. Ezt a korszerű ügyintézést összhangba hozni, szinkronban tartani a magyar rendi igazgatással egyre nehezebb, szinte lehetetlen feladat volt. A központi szervek, s azok magyarországi expozitúrái egyre többször nyúltak bele olyan ügyek intézésébe, amelyek a magyar rendek hatáskörébe tartoztak. E beavatkozások, természetesen állandó súrlódással jártak, amelyek nyomán a rendek újra és újra tiltakoztak a királynál, azt kívánván, hogy a magyar királyságot ne más országok módjára, hanem a maga módján, saját törvényei szerint kormányozzák.

5 5 itt jelentkezik az a másik tényező, amely az unióban egybekapcsolt magyar királyság és Habsburg- tartományok együttélésének százados útját meghatározta. A magyar rendi felfogás az unióban mindig a királyt látta maga előtt. Jogi, alkotmányos kapcsolata a magyar rendeknek csupán királyukkal volt, annak egyéb országaival és tartományaival nem. Belkormányzati önállóságuk védelmében elhangzott panaszaik, felségfelterjesztéseik, e tárgyban hozott törvényeik, természetesen, a királyhoz szóltak, akinek alakja mögött csak ritkán tűnt fel a császár, a többi fejedelmek és keresztény királyok alakja, még ritkábban esett szó az unióban egyesült Habsburgtartományokról. A magyar rendek uralkodójuktól várták és fogadták el a segítséget országuk védelmére. A segítség anyagi és katonai feltételeinek megteremtéséről, központi megszervezéséről voltaképp alig vettek tudomást. „Középkorias" államfelfogásuk, illetőleg királyszemléletük határozta meg viszonyukat ezeknek az ügyeknek (elsősorban a hadügynek) intézéséhez. Úgy látták, hogy a király legsajátabb jogkörébe tartoznak azok, amelyek eldöntésénél, hogy kiket hallgasson meg, az ő felfogásuk szerint is, szuverénül határozhatott. Értelemszerűen következett e felfogásból, hogy a központi szervek magyar ügyekbe való avatkozása esetén a királynál tiltakoztak, s tőle kívánták, hogy oly ügyekben, amelyek a magyar királyságot is érintik, hallgassa meg magyar tanácsosait is. Jellinek meghatározása szerint a perszonálunióban semmi „állami" (jellegű funkció) nem közös az unióba tartozó országok között. A magyar rendek sem mentek túl a magyar tanácsosok meghallgatásának kívánalmán.

6 A valóságos helyzet azonban egyre kevésbé volt azonos a rendi kívánságokban tükröződő, politikai alkotmányos helyzettel. A török háborúk idején állandóan hatalmas hadsereg állomásozott Magyarországon. E hadsereg fenntartása, aktivizálása, óriási katonai irányítási, igazgatási és pénzügyi problémát jelentett. Amíg a birodalmat, benne Magyarországot is igazgató apparátus, amelynek fenntartása szükségképpen következett a magyar rendek kívánságaiból is, nevezetesen, hogy uralkodójuk gondoskodjék a királyság védelméről, egyre modernebbé vált, addig a központosított adminisztráció szabályos műkö6 Ahogy ezt számos, korábbi törvény nyomán a legvilágosabban az 1790: X. te. fogalmazta meg: „„.propriis legibus et consuetudinibus, non verő ad normám aliarum provinciarum..." 6 így már a XVI. század első felében az 1545: IV. te: „...utetur...consilio Hungarorum..." — Jellinek, Georg: Allgemeine Staatslehre. Berlin, 1922. (4. kiad.) 751.1.