Levéltári Közlemények, 44–45. (1973–1974)
Levéltári Közlemények, 44–45. (1973–1974) - Borsa Iván: A magyar medievisztika forráskérdései : medievisztika és a levéltári anyag / 103–121. o.
106 Borsa Iván nemcsak abban kell keresnünk, hogy fiatal történészeink nagyobb arányban fordultak elsősorban a XIX— XX. század története felé, hanem szerepe van ebben a történészképzés terén az elmúlt negyedszázadban bekövetkezett bizonyos strukturális változásnak is. A polgári korszak egyetemi történészképzése alapvetőnek minősítette a latin nyelv igazolt ismeretét. Ennek érdekében a történelem szakon az egyetemi felvétel conditio sine qua non-ja volt a latin érettségi vizsgabizonyítvány felmutatása. Az elmúlt három évtizedben azonban a latin nyelvoktatás helyzete alapvetően megváltozott, a latinul tanulók száma lényegesen csökkent. A régebbi nyolc osztályos, heti 4—6 órás gimnáziumi latin oktatás helyébe a négy osztályos, heti 2—4 órás latin nyelvoktatás lépett. Az egyetemi felvételhez már nincs szükség latin érettségi bizonyítványra, sőt előzetes latin nyelvtanulásra sem. Ezt az egyetemen 3 félévben igyekeznek pótolni. — Ha ehhez még hozzávesszük azt a körülményt is, hogy a Mohács előtti korszak kutatójának nemcsak latin nyelvi, hanem paleográfiai ismeretekkel is kell rendelkeznie, kézenfekvő a magyarázata annak, hogy a korszak kutatóinak száma feltűnő mértékben megfogyatkozott. Ha ilyen körülmények között nézzük azokat a fiatalokat, akik csak a középkort kutatják, munkájuktól már nem mondhatjuk el, hogy „a középkor-kutatás mind máig változatlanul mint nemzeti történetünk egyik — bár már nem túlbecsült, de mégis egyedülállónak vélt — szakaszának vizsgálata érvényesül", s hogy „ezt az állapotot a nacionalizmus örökségének tekinthetjük". Ez a középkor-kutatás egyértelműen a szakmán belül bekövetkezett, s még egyre fokozódó szakosodásának egyik eredménye. Feltehetjük azonban a kérdést úgy is, hogy vajon szerencsés-e ez a szakosodás? A kérdésre — megítélésem szerint — nem lehet tagadó választ adni. Ha ugyanis a XIX— XX. század történetének kutatói között egyre növekszik azoknak a száma, akik néhány évnek vagy évtizednek a szakértői, akkor el kell ismerni szakértőknek azokat is, akik öt és negyedszázad történetét latin nyelvismeret és paleográfiai tudás birtokában kutatják. Félreértések elkerülése végett le kell szögezni, hogy ezzel a legkevésbé sem kívánja senki sem az 1526 előtti történetet leszakítani a magyar történet egységéről, csak indokolni ennek a korszaknak, s a korszak kutatásának sajátos helyzetét. A Mohács előtti levéltári forrásanyag sajátosnak tekinthető pusztulása, „selejteződése" bizonyos előnyökkel is jár. Mint Mályusz Elemér rámutatott, e forrásanyag mennyisége kedvezőbb helyzetet biztosít a magyar kutatóknak, mint amilyennel más nemzetek történészei rendelkeznek, ha saját hazájuk múltjával foglalkoznak. KeletEurópa történetíróira bénítólag hat, hogy az oklevelek száma oly csekély, hogy segítségükkel a társadalom életének még legjelentősebb mozzanatait is legfeljebb csak körvonalazni lehet. Nyugat-Európa egyes országai viszont oly gazdagok a XIV— XV. század levéltári forrásanyagban, hogy kutatóik legfeljebb egy-egy territórium és nem az egész állam történetére vonatkozó teljes forrásanyag összegyűjtésére gondolhatnak. A magyar történeti forrásanyag mennyiségileg egy francia vagy német territóriuménak felel meg, de egyszersmind egy egész állam életét mutatja be. 10 A központi szervek levéltári fondjainak hiánya, az ország területének jelentős részén a korszak levéltári anyagának bekövetkezett teljes pusztulása, az elmúlt száz év folyamán kialakult levéltári kezelési gyakoratl és ugyaankkor a viszonylag gazdag, de nem beláthatatlan mennyiségű forrásanyag a magyar medievisták számára 10 Mályusz: Történelmi Szemle X. (1967) 416. — Mályusz Elemér: Egyházi társadalom a Jcözépkori Magyarországon. Budapest, 1971. 8.
