Levéltári Közlemények, 44–45. (1973–1974)

Levéltári Közlemények, 44–45. (1973–1974) - Borsa Iván: A magyar medievisztika forráskérdései : medievisztika és a levéltári anyag / 103–121. o.

104 Borsa Iván mindez könnyű indokolás volt a korszakhatár jellegének aláhúzására. — A levéltári anyag szempontjából viszont azt tekinthetjük alapvetőnek, hogy a központi hatalom 1526 előtti működése során szervesen létrejött iratanyag a török hódoltság idején szinte nyomtalanul elpusztult.

3 Ha csak a királyi kancelláriák elpusztult anyagára gondolunk, könnyen felmérhetjük, hogy a magyar levéltári anyagot olyan csapás érte, amely teljesen ismeretlen tőlünk nyugatra és északra fekvő országokban. Ez a csapás egyrészt mennyiségi volt, hisz a királyi könyvek Anjouktól kezdődött sorozata éppúgy elpusztult, mint a királyokhoz érkezett diplomáciai és magánlevelek, fogalmazványok, tárnokmesteri majd kincstartói számadások stb. Hogy mit jelentett ez a pusztulás a teljes levéltári forrásanyag arányában, ma még nem lehet megmondani, inkább találgatásokra, mint becslésekre volnánk utalva, ha a kérdésre választ akarnánk adni. Biztos, hogy egyedül a Budán őrzött levéltári anyag mennyisége éppúgy tekintélyes volt, mint forrásértéke. A pusztulás nemcsak a forrásanyag mennyiségével, hanem jellegével is soha el nem tüntethető nyomot hagyott hátra. Forrásanyagunk „féloldalassá" vált. Nemcsak a királyi kancellária történetének vizsgálatával kényszerülünk arra, hogy egyedül a kancellária kiadványaiból rekonstruáljuk szervezetét és ügymenetét, hanem szinte minden középkori téma feldolgozásakor érezhető ez a csonkaság. Különösen jól lehet érzékelni ezt a mennyiségi és minőségi hiátust, ha olyan kancelláriákkal próbálunk párhuzamot vonni, mint az angol, a francia vagy a cseh korona levéltára.

4 — Az 1526 után megszervezett Habsburg központi kormányszervek működése során létrehozott, egyre gyarapodó iratanyag ezen a féloldalas helyzeten már javít valamit, bár János király kancelláriájának iratai osztoztak elődei iratainak sorsában. Az erdélyi fejedelemség kevésbé konszolidáltan fennmaradt iratanyaga is segít helyreállítani a források egyensúlyát. A központi szervek iratanyagának hiánya ily módon levéltári szempontból a Mohács előtti korszakot jellemző sajátosság. "Féloldalas" a Mohács előtti magyar levéltári forrásanyag azért is, mert nem arányosan érzékelteti a feudális társadalmon belül a polgárság javára mutatkozó eltolódást. Ennek okát is a török uralom alatt bekövetkezett pusztulásban kell keresnünk, hisz az akkori országnak csak északnyugati és északi területén volt városok levéltárai élték túl a török korszak háborúit.

5 Ugyanakkor a Mohács előtt keletkezett levéltári anyag sajátos kezelésének komoly belső levéltári hagyományai is vannak. Kovachich Márton György, aki a Magyar Kamara indikánsa, majd regestránsa, korának ismert forrásgyűjtője és publikálója, 3 Érdemes volna számbavenni azt a néhány oklevelet, iratot, kancelláriai segédletet, amelyekről megállapítható, hogy rendeltetésszerűen valamelyik Mohács előtti kormányszerv irataival együtt kellett volna elpusztulniuk, de valami szerencsés véletlen folytán — szétszórtan — mégis fennmaradtak. (Pl. II. Ulászló számadáskönyve az Országos Széchényi Könyvtárban, a királyi kancellária egy fogalmazási-másolati-forrnuláris „vegyes" könyve a premontrei rend egykori jászói könyvtárában.) * A Mohács előtti forrásanyagnak ezt a kellően nem hangsúlyozott „féloldalasságát" modern analógiával jól meg lehet világítani. A polgári korszak történetét kutatók között közismerten hátrányos helyzetben vannak azok, akik oktatásügyi vagy más kulturális témával foglalkoznak. A Vallás- és Közoktatásügyi Minisztérium regisztratúrája 1945-ben és 1956-ban olyan súlyos kárt szenvedett, hogy csak töredékek maradtak a tekintélyes mennyiségű iratanyagból. Oktatásügyi és kulturális témák kutatói tehát kénytelenek „másodrendű" forrásanyagra támaszkodni, ami legtöbbször nagyobb befektetett munkával és kevesebb eredménnyel jár. A Mohács előtti magyar történet kutatói — más országok medievistáival szemben — szintén „másodrendű" levéltári forrásanyagra támaszkodnak, s keményebben kell megküzdeniük az eredményekért. 5 Mályusz Elemér: 1526 előtti okleveleink forrásértéke. Történelmi Szemle X. (1967) 417.