Levéltári Közlemények, 43. (1972)

Levéltári Közlemények, 43. (1972) 2. - IRODALOM - Vörös Antal: Nagy István: A Magyar Kamara 1686–1848. Budapest, 1971. / 419–421. o.

420 Irodalom szolutizmus és a magyar rendek viszonyával foglalkozó történészeknek az elkövetkező időszakban fontos kézikönyve lesz Nagy István munkája. A továbbiakban néhány tanulságot szeretnék kiemelni, melyek a könyvből a történetírás számára adódnak és amelyeknek a levonását Nagy István részben az olvasóra bízta. A rendek részéről méltánytalan volt a kamarának minden olyan elmarasztalása, hogy Bécs érdekeinek a hűséges kiszolgálója. Nagy István monográfiája gazdag levéltári forrásanyag alapján dokumentálja, hogy a kamara minden tőle telhetőt elkövetett, hogy a bécsi udvari hatóságoktól való függését, illetve ennek formális kötelékeit lazítsa. Többre viszont a 18. században, a rendi országgyűlések sem törekedtek. És hogy a 18. század folyamán sikerült a korábbi szorosabb kötelékeket lazítani, abban a kamara rendi szemléletet képviselő vezetőinek és vezető tisztviselőinek legalább olyan szerepe volt — ha nem nagyobb — mind a rendi országgyűlések többnyire hangosabb és radikálisabb látszatú követeléseinek. A különbség a küzdés módszereiben volt. A kamara tisztviselőinek helyzetéből következett, hogy előbb kellett meghajolniuk az uralkodói akarat formájában hozzájuk érkező bécsi döntés előtt, mint a rendeknek, de a cél elérésében szívósabbak is lehettek egy-egy formális engedmény kiharcolásában. Az első elutasítás után a következő alkalmat azonnal megragadhatták álláspontjuk ismételt kifejtésére. A kérdés most már az, hogy mivel magyarázható a kamara vezetőinek a szívós küzdelme az udvari hatóságoktól való függés lazításáért. Mindenekelőtt azzal, hogy a kamara királyi hivatal volt, de a rendi felfogást vallotta magáénak, rendi érdekeket képviselt elsődlegesen, annak minden korlátaival. Elnökei, alelnökei a főnemesség soraiból kerültek ki, tanácsosainak zöme is a nemesség soraiból verbuválódott, vagy hivatali pályafutásuk során szerezték meg a nemességet. A rendi szemléleten túl nyilván sok más tényező is magyarázza az önállósági törekvéseket: a vezetők egyéni hatalmi ambíciói, és nem utolsósorban a hivatalok működésének sajátos öntörvénye hatáskörük gyarapítására, a másik hatóság rovására is. Részben ez is magyarázza, hogy mindazok a tisztviselők, akik a bécsi udvari hatóságoktól, vagy magától a de facto felettes bécsi udvari kamarától kerültek a magyar kamarához, szinte a következő nap már az itteni szemléletnek lettek a képviselői. A magyar nemességnek a kamara önállóságáért folytatott küzdelme mindvégig a rendi felfogáson és szemléleten alapult, azaz annak elismerésén, hogy a kamara által kezelt királyi jövedelmek hovafordítása fölötti rendelkezés az uralkodó kizárólagos joga. A bevételek hovafordításáról azonban az uralkodó, az összbirodalmi érdekek és kormányzás mechanizmusából következően, az egész birodalom ügyeit áttekinteni tudó bécsi hatóságok véleménye alapján döntött. A rendek ebből a döntésből akarták kizárni a bécsi hatóságokat és azt akarták elérni, hogy az uralkodó csupán a magyar rendi kormányszervek véleményét hallgassa meg. E formális jogi követelésnél meg is álltak. Azt soha nem vetették fel, hogy a jövedelmeket az ország anyagi erőinek gyarapítására, az ipar, közlekedés, oktatás stb. fejlesztésére fordítsa az uralkodó. Ezért nevezzük e rendi törekvéseket formálisnak és nevezhetjük egyben meddőnek is. De következetlennek is tekinthetjük a rendi álláspontot, ha az országnak a Habsburg birodalomhoz fűződő, a pragmatica sanctioban kimondott kapcsolatát is figyelembe vesszük. A külső ellenség elleni „indivisibiliter ac inseparabiliter" kapcsolatból eredő kötelezettségeket, az ország és a birodalom védelmét a rendi szemlélet ugyanis szintén az uralkodó feladatának tekintette. E kapcsolatot a magyar rendek gyengeségük tudatából fakadóan vállalták, annak gyakorlati mikéntjére, realizálódásának mechanizmusára azonban soha nem volt elképzelésük, megmaradtak az elavult rendi szemléletnél. Valójában a kamara önállóságáért folytatott küzdelmeik mögött sem húzódott meg más, mint politikai taktika, melynek legfőbb célja az abszolutisztikus bécsi törekvésekkel szemben a rendi kiváltságok megvédése volt. Ennek biztosítása ellenében mindig lemondtak az országnak a Habsburg nagyhatalmi politika oltárán feláldozott jövedelmeiről. A kérdés rendezése, a magyar kamara, azaz az ország pénzügyi önállóságának a biztosítása megoldhatatlan volt a rendi viszonyok között. Nagy István könyvének adataiból és elemzéseiből is egyértelműen adódik e következtetés, ezért hiányoljuk is ennek levonását. A probléma bolygatása az egész feudális társadalmi rendszer, az ún. rendi alkotmány összeomlását jelentette volna. Ez a veszély még olyan felülről kiinduló kezdeményezések esetében is fennállt — és a magyar rendek ezt nagyon jól tudták — mint II. Józsefnek a birodalom kormányzására és a magyarországi feudális viszonyok korszerűsítése által történő konzerválására irányuló kísérlete volt. Sokat mond ebben a vonatkozásban az a tény, hogy a magyarországi tőkés termelési viszonyok kibontakozásával egyidőben vetődött fel először — legalábbis Nagy István könyve szerint —, hogy a kamarai jövedelmekkel az ország rendelkezzék. A követelés a 1811—12. évi országgyűlésen hangzott el. Hogy e gondolat a későbbi országgyűlések során ismételten kapott-e megfogalmazást és milyen formában, annak elemzésére Nagy István könyve nem tér ki. A reformkori országgyűlések tárgyalásaiból csupán csak a kamarával kapcsolatos rendi sérelmekre utal, pedig legalább olyan fontos lett volna annak nyomon követése — még ha nem ist tartozik szorosan a hivatal történetéhez —, hogy hogyan