Levéltári Közlemények, 43. (1972)

Levéltári Közlemények, 43. (1972) 2. - IRODALOM - Vörös Antal: Nagy István: A Magyar Kamara 1686–1848. Budapest, 1971. / 419–421. o.

IRODALOM NAGY ISTVÁN A MAGYAR KAMARA 1686—1848 Budapest, 1971. 3741. Az igen gyér magyar közigazgatástörténeti irodalomnak, nyugodtan mondhatjuk, a legkiemelkedőbb alkotása jelent meg a közelmúltban „A magyar kamara 1686—1848" címmel, Nagy István alapos és rendkívül nagy forrásanyagot áttekintő kutatásainak az eredményeként. A cím maga jelzi, hogy a feladat, melynek megoldására vállalkozott, igen sokoldalú vizsgálódást és körültekintő mérlegelést követel meg. Nincs ugyanis még egy olyan országos hatóságunk, amelynek tevékenysége, vagy inkább a Habsburg-birodalom igazgatásának a hierarchiájában elfoglalt helye miatt oly gyakran kerültek volna szembe az uralkodó és a rendek nézetei, mint a magyar kamara esetében. Azaz a magyar történelmi fejlődés nyomorúságának alapkérdései kapcsolódtak szoros szálakkal e hatóság működéséhez. Mindez egyben azt is jelenti, hogy a magyar kamara történetét nem lehetett megírni a száraz hivataltörténeti adatok, működése mechanizmusának a leírásával és az erre vonatkozó utasítások kivonatolásával. Nagy István sem tette magáévá az egykorú utasításokat kivonatoló hivataltörténeti módszert, hanem a kor alapvető gazdasági, társadalmi és politikai kérdéseivel összefüggésben tárgyalja a kamara tevékenységét, sokszor azonban mégis úgy érezzük, hogy az abszolutizmus és rendiség ellentétei kérdésében adós marad olyan következtetések levonásával, amelyek anyagából szinte kínálkoznak. A munka azonban így is rendkívül tanulságos, fontos adatokat nyújt az abszolutizmus és rendiség ellentéteinek és csatározásainak a történetéhez, gondolatokat ébreszt és a felszíni kérdésekbén folyó küzdelem mögötti lényeg, az ellentétes álláspontok gyengeségeinek a következetes végiggondolására ösztönöz. A magyar kamara hatásköre és tevékenysége finom mérőműszer mutatójaként jelezte állami önállóságunk mikéntjét, csekély kilengései pedig az abszolutizmus és a rendek erőviszonyainak a változásait. Érthető tehát, hogy már a kortársak ítéleteiben ellentétes végletek uralkodtak róla. ,,E hatóság tetőtől-talpig német" — mondotta nemes szándékoktól fűtött túlzással az 1830-as évek liberális reformellenzéke. Történeti szerepének a megítélése már az abszolutizmus éveiben a politikai küzdelmek ütközőpontjába került. Az 1860-as években, midőn a kiegyezést előkészítő viták megindultak, osztrák részről a volt magyar kamarának a bécsi hatóságoktól való és magyar törvényeken alapuló függését igyekeztek bizonygatni, hogy történelmi érveket állítsanak követelt pénzügyi önállóságunk ellen. Lustkandl és Deák híres közjogi vitájában a magyar kamara függőségének a kérdéséhez ez szolgáltatta az aktuális politikai hátteret. A kiegyezés után a kérdés elveszítette aktuális politikai jelentőségét és a magyar kamara szerepének a megítélése a függetlenségi vagy 67-es politikai szemlélet függvénye lett. Tovább folyt azonban a vita az osztrák és a magyar történészek között a magyar kamara függésének törvényes vagy törvénytelen volta körül. Álláspontjuk igazolására mindkét részről a corpus Jurist citálták és magyarázták, ami a kérdés tisztázását eleve kilátástalanná tette, hisz mindkét nézet igazolására lehet találni paragrafusokat. Nagy István könyvében szintén központi szerepet kapott a magyar kamara és a bécsi kamara viszonyának a boncolása, de a kérdésre nem a törvények elemzésével, hanem a kamara egész tevékenységének a vizsgálatával ad választ. 1686-tól 1848-ig szinte filológiai pontossággal követi nyomon, hogy mikor és milyen mértékben bővült a rendek és a bécsi udvar alkudozásainak vagy a magyar kamara vezetőinek fellépésére, illetve azok Bécsben játszott bizalmi szerepének az eredményeként a magyar kamara formális önállósága. Formális önállóságot mondottunk, mert a történelmi fejlődés szempontjából teljesen közömbös, hogy a magyar kamarát a bécsi udvari kamarán vagy a magyar kancellárián keresztül értesítették az uralkodó döntéséről, vagy, hogy mikor és kinek a jelenlétében tette le a magyar kamara elnöke a hivatali esküt. Ha a formális önállóságért folytatott harc mögött a lényeg húzódott volna meg — ti. a kamara bevételeinek hovafordítása —, akkor méltányolni kellene e küzdelmet. A lényeg azonban több mint egy évszázadon át fel sem merült a kamara formális önállóságának az elérésére irányuló rendi törekvésekben. A problémáról adott gondos elemzés végigolvasása után a recenzensben az az ironikus kérdé

s vetődött fel, hogy egyáltalán megérte-e azt az energiát és fáradozást, amit a szerző belefektetett. A megfontolt válasz azonban csak az lehet, hogy nagyon is fontos volt e feladat elvégzése és az ab15*