Levéltári Közlemények, 43. (1972)

Levéltári Közlemények, 43. (1972) 2. - Benda Kálmán: A királyi Magyarország tiszti címtára, 1607–1608 / 265–325. o.

A királyi Magyarország tiszti címtára 1607—1608 267 nek a hatásköre viszont ekkor, a Partiumot kivéve, sem az erdélyi fejedelemségre, sem a hódoltságra nem terjedt ki. Arra, hogy az Erdélyre és a Hódoltságra vonatkozó roppant nagy iratanyagot csupán a tiszti címtár kedvéért átnézzem, nem vállalkozhattam. Mivel pedig a máshonnan esetlegesen szerzett adatok a nyomtatásban már megjelentekkel együtt is csak töredéket alkottak, így kénytelen voltam Erdélyt és a Hódoltságot Összeállításomból kirekeszteni. Viszont bevettem a tiszti címtárba Horvát-Szlavónországot, mivel a magyar országgyűlés hatásköre — igaz, hogy áttételesen, a horvát-szlavón saboron keresztül — erre a területre is kiterjedt, s így kutatásaimban amúgy sem mellőzhettem az idevágó iratok átnézését. Kutatásaim egyébként arról győztek meg, hogy a HorvátSzlavóniához tartozó Dráván túli és tengermelléki területek ebben a korban szerves részei voltak a magyar államnak. Tanúsítják ezt maguk az országgyűlési vonatkozások is. A horvát főméltóságok (a bán, a főispánok), a főurak és főpapok ugyanúgy személyes meghívót kaptak az országgyűlésre, mint a magyarországiak, s a horvát megyék, városok és káptalanok is a magyarokkal azonos módon küldték követeiket. A középkori Horvát, Szlavón és Dalmát Királyság területének nagyobb része egyébként ebben az időben török uralom alatt volt. Dalmácia teljes egészében, a horvát királyságból pedig csak az Una és Kulpa közti sáv, meg a Fiúmétól Zenggig húzódó tengerpart maradt szabadon. Ezt a végvidéket, mely az állandó harcok következtében erre az időre nagyrészt elnéptelenedett, közigazgatásilag Zágráb megyéhez csatolták, s így gyakorlatilag Szlavónia részévé lett. A három szlavón vármegyéből Várasd teljesen, Zágráb nagyjából meg tudta tartani középkori határait, Körös megye keleti, nagyobbik része azonban már török megszállás alá került. Ezeket a töröktől megszállt horvát és szlavón részeket, adatok hiányában — akárcsak a magyarországi hódoltságot — elhagytam a tiszti címtár összeállításánál. Nyilván az állandó török veszedelem, a területében és lakosságában megfogyatkozott magyar és horvát királyság azonos helyzetéből következett, hogy a társország és Magyarország együttélése ebben az időben sokkal erősebb volt, mint korábban, vagy mint később, a XVIII. században. A katolikus egyházi szervezet kezdettől fogva egységbe fogta a két területet, a zágrábi püspök a kalocsai érsektől, illetve rajta keresztül Magyarország prímásától függött; a szerzetesrendek is a magyar rendtartományokba illeszkedtek. Ebben a korban azonban egységes a katonai, végvári szervezet is, s teljes azonosságot mutat fel a két ország rendi gépezetének működése, a megyék és a városok közigazgatása is. Horvát papok nemegyszer Magyarországon futnak karriert (a protestantizmus térhódítása következtében a magyarországi főpapi kar nagyrésze horvát ebben a korban), amit előmozdít, hogy a katolikus papképzés is központosítva van Nagyszombatban, s a magyar környezetben felnövekedőknek nyelvi nehézségeik nincsenek. Bár ekkor ritka, de arra is van példa, hogy magyar papok kerülnek horvát területre. Egyházi szempontból a két ország között nincs határ. De nemcsak az egyházi rend, a nemesi is teljes szimbiózisban él. Horvát főnemesek magyar főméltóságokat viselnek, horvát nemesekkel találkozunk a magyarországi megyei életben és a végvárakban, a szlavóniai megyék tisztikarában, a horvát főtisztviselők és főméltóságok sorában pedig regi magyar családok tagjai tűnnek fel. Az összetartozás oly erős a két ország közt ekkor, hogy minden szétválasztás erőltetettnek tűnik. "A közigazgatási, szervezeti egység társadalmi és kulturális téren is érzékelhető. A horvát nemesség büszkén vallja magát „Hungarus"-nak, s