Levéltári Közlemények, 43. (1972)

Levéltári Közlemények, 43. (1972) 1. - IRODALOM - Komjáthy Miklós: Helmut Rumpler: Miniterrat und Ministerratsprotokolle 1848–1867. Behördengeschichtliche und aktenkundliche Analyse. (Die Protokolle des österreichischen Ministerrates 1848–1867. Einleitungsband) Wien, 1970. / 151–156. o.

156 Irodalom vagyis a kormány által az országgyűlés elé terjesztendő törvénytervezet bemutatása jóváhagyás végett a királynak. Szentesítésnek, szankciónak még jobb kifejezés híján sem nevezhetjük s ily értelemben kiadványainkban sem használhatjuk a minisztertanácsi jegyzőkönyvek császári tudomásulvételét. Az uralkodói tudomásulvétel ténye nem tette a minisztertanácsi jegyzőkönyvet alkotmányos kormányhatározattá, bár ez az aktus több volt, mint egyszerű bepillantás abba, hogy miről miképpen vélekedtek a miniszterek? Mindezt mérlegelve, a fentebbi kérdésre, vajon a minisztertanácsi viták, Ül. a tanácskozások menetét megörökítő jegyzőkönyvek befolyásolták-e az uralkodói döntéseket, igennel kell válaszolnunk. Ha törvényben körülírt feladatkörét nem'is tudta betölteni a minisztertanács, mert a visszahúzó erők a Monarchia összeomlásáig korlátozták működésében, funkciója (nemcsak a minisztertanácsé, hanem ülésjegyzőkönyveié is) mégis jelentős volt. Uralkodó és miniszterei érintkezése, együttműködése a minisztertanácsban, tárgyalásaik, nemegyszer heves viták során született állásfoglalásaik, ül. írásos lecsapódásuk, amint elöljáróban valamennyi írásos forrással kapcsolatban már szó volt róla, nemcsak produktumai és emlékei történeti tényeknek, de maguk is történetformáló erővé váltak. A minisztertanácsi jegyzőkönyv valóban a legbonyolultabb módon létrejött iratfajta, amely talán minden más iratféleségnél inkább tükrözi megszerkesztése és érvényesülése korának társadalmi, politikai viszonyait. Létrejötte komplex jellegéből következik, hogy irattani besorolása és meghatározása sem egyszerű feladat. Meisner fentebb idézett művében a pf otokollumokat „semleges" iratfajtának mondja, vagyis — az ő kategóriái szerint — olyannak, amely sem a legfelső hatalomtól, sem alárendelt hatóságtól származó iratnak nem tekinthető. „Semleges" iratnak azonban már csak azért is nehéz minősíteni azokat, mert érdemi részük, a tárgyalások menetét rögzítő szöveg erősen magán viseli a tanácskozásokban részt vevő miniszterek alárendelt viszonyát ahhoz, aki elé a jegyzőkönyveket terjesztették. Az uralkodói jóváhagyás is, amely, ha terjedelemben és érdemben nem is egyenértékű eleme ennek az iratfajtának, de szerves s így az irat jellegének meghatározásánál ugyancsak mellőzhetetlen, mégpedig a legfelső hatalomtól származásra utaló része. Ám, amiképpen alárendelt szervtől, aképpen, ez utóbbi vonatkozások alapján, a legfelső hatalomtól származó iratnak sem tekinthetjük a minisztertanácsi jegyzőkönyveket. Nézetem szerint — s ebben Goldinger és Rumpler véleménye is nagyjából megegyezik — a jegyzőkönyvek irattani definiálásánál formai dolgokat kell figyelembe venni. Ha az iratféleség az uralkodóhoz való felterjesztése során el is hagyta kiállítási helyét (Provenienzstelle), a minisztertanácsi jegyzőkönyvekben minthogy azok az uralkodói tudomásulvétel után visszakerültek a minisztertanács (ill. a miniszterelnökség) irodájába s az ügyek intézése folyamán ott felhasználták őket, belső használatra szánt iratot kell látnunk („internes Schreibwerk" Goldinger megállapítása szerint). Kiadmánynak („Ausfertigung") már csak ezért sem nevezhetjük a protokollumokat. Goldinger Rumplernek pusztán editios célra ajánlott meghatározását magáévá téve, az osztrák császári minisztertanácsi jegyzőkönyvek ránk hagyományozott formáját, a néha igen nagyszámú javítások, miniszteri helyesbítések ellenére, tisztázatnak („Reinschrift") tekinti. E kérdésben, nyilvánvalóan, döntő az, készültek-e fogalmazványok, mielőtt mai formájukba öntötték a jegyzőkönyveket, vagy sem. Ilyen fogalmazványok 1867 ésl918 között, kétségtelenül, készültek, sőt a korszak második felében, legtöbb esetben, már az ülések alatt gyorsírói feljegyzések. A protokollumok mindenkor mindenképpen sokrétű munka során jöttek létre. A fogalmazványok, ezek tisztázatai, a tisztázatokba történt belejavítások alapján ajánlja elfogadásra Rumpler a minisztertanácsi jegyzőkönyvek végleges formájának meghatározására azt a terminust, amelyet e sorok írója használt; „Reinschriften der Protokolle" (a fogalmazványok tisztázatai). Rumpler műve messze túl azon a célon, amelyért íródott, nevezetesen, hogy bevezetőül szolgáljon az osztrák császári minisztertanácsi jegyzőkönyveket közzétevő kötetsorhoz, még nagyon sokáig vademecuma lesz a XIX. század második fele osztrák, magyar, sőt európai közigazgatás-, hatóság- és politikai történelmének. Kézikönyv- jellegét eredményeinek szilárdsága, ezt pedig sokoldalú forráselemzése biztosítja. A források az egykorú valóság szűrői, amelyeknek érzékenysége, tisztasága, áteresztő képessége, vagyis alkalmassága a múlt minél tökéletesebb visszaadására nagy ' mértékben a forráskritika minőségétől függ. Rumpler a legkomplexebb forrásfajták egyikét, a minisztertanácsi jegyzőkönyveket mesteri módon tette alkalmassá a Habsburg-monarchia neoabszolutizmuskori történetének rekonstruálásához. S többek közt e források világánál is tisztázta az osztrák császári minisztertanács funkcióját, felderítvén ennek hatóságtörténeti előzményeit s a működésével az 1867-ben létrehívott közös minisztertanács számára teremtett feltételeket. A szerző és Goldinger közt folyt vita, amelynek nem minden vonatkozására térhettem ki a fentebbiekben, nemcsak még világosabbá tette az egész kérdéscsoport problematikáját, hanem a további kutatások számára is vetett fel újabb szempontokat. Komjáthy Miklós