Levéltári Közlemények, 43. (1972)

Levéltári Közlemények, 43. (1972) 1. - IRODALOM - Komjáthy Miklós: Helmut Rumpler: Miniterrat und Ministerratsprotokolle 1848–1867. Behördengeschichtliche und aktenkundliche Analyse. (Die Protokolle des österreichischen Ministerrates 1848–1867. Einleitungsband) Wien, 1970. / 151–156. o.

Irodalom 155 sítésére szolgáló iratféleséget láttak a minisztertanácsi jegyzőkönyvekben. A kívánság, hogy a tanácskozásokon elhangzottak megörökítése megközelítően pontos legyen, arra vall, hogy a miniszterek gondoltak a következményekre, amelyekkel vélemény-nyilvánításuk esetleg járhatott. A miniszteriális rendszerre való áttéréskor, 1848-ban törvénybe iktatták a miniszteri felelősség elvét. Jól mondja Goldinger, hogy akkor éppen nem volt „Reichstag", tehát a miniszterek felelőssége alkotmányos értelemben csonka volt. A miniszterek felelősségének alapja a közös tanács

j kozásokban való részvétel volt. Mindegyik miniszter az egész minisztérium valamennyi döntéséért felelősséggel tartozott — az alkotmányos helyzet csonkasága következtében — akkor éppen csupán az uralkodónak. Ám ez az egyoldalú, bár előbb-utóbb szükségképpen kétoldalúvá váló felelősség jogi tartalmat adott a minisztertanácsi jegyzőkönyveknek. Innen a miniszteri javítások gondossága. A jegyzőkönyvek megszövegezésének maradandósága s a jogkövetkezményekkel számolás ténye, bár az uralkodó jelenléte, vagy a tudat, hogy az, amit a tanácskozások során mondtak, írásban az uralkodó elé kerül s így az uralkodóval szemben tartozó felelősségük már eleve kihatott mondanivalóik megfogalmazására, indította a minisztereket arra, hogy a jegyzőkönyveket az esetleges jogkövetkezmények világánál újra átvizsgálják. A miniszteri javítások tehát feltétlenül annak bizonyítékai, hogy a minisztertanácsi jegyzőkönyvek messze túl emlékezettámasz jellegükön, jogi tényeket, jogérvényes dolgokat rögzítettek. A jegyzőkönyv-szövegek végső kialakításában is megnyilatkozó, miniszteri felelősség ellenpárja az uralkodói tudomásulvétel mikéntje volt. Ennek formulája („Ich habe den Inhalt dieses Protokolles zur Kenntnis genommen.") úgy, ahogy már a kezdet- kezdetén megfogalmazódott, változatlanul élt tovább a dualizmus korában, egészen a Monarchia összeomlásáig. Vajon e tudomásulvétel („Kenntnisnahme") mást, többet jelentett- e, mint jelent általában a köznapi nyelvben? Mint ismeretes, a dualizmus korában, legalábbis a századfordulóra, az volt a gyakorlat, hogy a közös minisztertanács üléséről még az ülés napján, vagy másnap a közös külügyminiszter referált az uralkodónak. Közben a lehető gyorsan elkészült jegyzőkönyv szövegét ugyancsak maga a külügyminiszter terjesztette az uralkodó elé. A jegyzőkönyv tartalmának az uralkodó által első ízben történt tudomásulvétele után a protokollum visszakerült a külügyminiszterhez, aki azt aláírás és tudomásulvétel végett köröztette a miniszterek között. Miután azok a jegyzőkönyv helyességét igazolták aláírásukkal, a protokollumot immár másodízben, mégpedig ekkor a császári kabinetiroda útján, terjesztették az uralkodó elé, hogy meggyőződhessék: a jegyzőkönyv hitelét valamennyi résztvevő megmegerősítette-e? Az uralkodói tudomásulvételi záradákot (Vidimierungs-KIausel) csak e másodízbeni tudomásulvétel után vezették rá á jegyzőkönyv végére. (Minderre olv. Protokolle..., 1914— 1918., Budapest, 1966. 90. 1.) Mint annak idején írtam, most is az a véleményem, hogy az uralkodói tudomásulvétel formulája elsőrenden annyit jelent, mint amit a tudomásulvétel a mindennapi nyelvhasználatban kifejez. Érvénye, joghatálya azonban, kétségtelenül, több volt, mint a miniszterek aláírásának és korrekcióinak. Rumpler idéz eseteket, amelyekben Ferenc József nem volt hajlandó jóváhagyni a minisztertanács elébe terjesztett szövegét (művének 50—51. 1.-n). A jegyzőkönyvek körözése a miniszteri javítások s az uralkodó kötelessége és joga a jegyzőkönyvek tartalmának tudomásulvételére vagy nem vételére nem voltak következmény nélküli dolgok, —mondhatni — jogi tartalommal bíró ténykedések voltak. Való az is, hogy a minisztertanács ügyviteli stílusa kialakulásának kezdetén a minisztertanácsi döntéseknek megfelelő, legfelsőbb elhatározások (resolutiok) tervezete szerves része volt a jegyzőkönyveknek s ezeket a resolutio-tervezeteket a jegyzőkönyvekkel együtt terjesztették „legfelsőbb jóváhagyásra", ül. „legmagasabb szentesítésre" az uralkodó elé. Rumpler úgy véli, hogy, ha időjártával célszerűségi okokból az uralkodói elhatározás-tervezeteket elkülönítették a jegyzőkönyvektől s a miniszteri előterjesztések függetlenné váltak a minisztertanácsban tárgyalásra kerülő ügyeknek a jegyzőkönyvekhez mellékelt előadói javaslataitól (miniszteri felterjesztéseitől), e tények mit sem változtattak a protokollumok s az uralkodói tudomásulvétel jellegén. Szerinte azonban abból, hogy az uralkodói tudomásulvételt egészen 1918-ig „legfelsőbb elhatározásként" tartották nyilván, mégis csak az következik, hogy ez a „tudomásulvétel" több volt egyszerű, informatív aktusnál. A „tudomásulvétel" egyszersmind „jóváhagyást" is jelentett, ez pedig — véli Rumpler — jobb kifejezés híján a „szentesítéssel" volt egyértelmű. Egy általa idézett meghatározás szerint, a „szentesítés" nem csupán a törvények ünnepélyes, uralkodói megerősítését jelentette, hanem általában az államhatalom hordozójának, legfőbb képviselőjének hozzájárulását a tanácsadó testülete által elébe terjesztett törvényjavaslathoz. (Scrinium, 1972. évf. 6. füz. 39—40.1.) Ezzel szemben Goldinger ismételten idézi az 1848. április 1-i, minisztertanácsi statútumot, amely szerint a minisztertanács javaslatait „jóváhagyásra", ülésjegyzőkönyveit pedig „betekintésre" terjeszti az uralkodó elé (uo. 48.1.). E fogalompár éles szembeállításával teljes összhangban régebbi közjogaink a „szentesítés", a „szankció" fogalmát csak az uralkodó törvényhozói működésének jelölésére használják. (Nagy Ernő: Magyarország közjoga. Budapest, 1897. 240. 1.) Az, amiről fentebb Rumpler szólt, tulajdonképpen nem volt más, mint az ún. előzetes szankció,