Levéltári Közlemények, 43. (1972)

Levéltári Közlemények, 43. (1972) 1. - IRODALOM - Komjáthy Miklós: Helmut Rumpler: Miniterrat und Ministerratsprotokolle 1848–1867. Behördengeschichtliche und aktenkundliche Analyse. (Die Protokolle des österreichischen Ministerrates 1848–1867. Einleitungsband) Wien, 1970. / 151–156. o.

152 Irodalom zösség élén gyűjtse össze és készítse elő kiadásra a dualizmus korának iratait. Ez az iratgyűjtemény, a dolog természetéből következően, válogatás lett volna. Az anyaggyűjtés folyamán azonban rövidesen kiderült, hogy a fél évszázadot felölelő, mozgalmas korszak fejlődését még illusztrálni is nehéz ilyen iratválogatással, amely •— a korszak sokrétűségéből következően — csaknem az „ex omnibus aliquid, ex totó nihil" példája lett volna. Ember Győző, felismervén az effajta forrásközlés céltalanságát, úgy döntött, hogy ne egy korszakot számtalan forrással megvilágító, hanem egyetlen, olyan kútfőt adjunk ki, amely a korszakra sokféle s a korszakot több oldalról is megvilágító adatot tartalmaz. így esett választása az Oszrák—Magyar Monarchia legfőbb kormányszerve, a közös (birodalmi) minisztertanács jegyzőkönyveire, mégpedig a Monarchia utolsó, négy esztendejének az első világháború korának protokoilumaira. Nem kis nehézségek leküzdésével (hisz a kiadásra kiszemelt anyagot a bécsi Staatsarchiv őrzi, következésképp a kiadványt az ott készült filmek alapján kellett megszerkeszteni) jelent meg 1966-ban az Akadémiai Kiadónál a „Protokolle des Gemeinsamen Ministerrates, 1914—1918" című forráspublikáció e sorok írójának gondozásában s bevezető tanulmányával. Amint Engel-Janosi professzor Rumpler most ismertetésre kerülő kötetének előszavában írja, a világháborús, közös minisztertanácsi jegyzőkönyv—kiadvány indította arra, hogy javasolja a közös, sőt az osztrák császári minisztertanácsi jegyzőkönyvek egész sorozatának osztrák és magyar történészek együttműködésével való közrebocsátását. Javaslatát mind az oszrák, mind a magyar történészek magukévá tették s a jegyzőkönyvek kiadására Ember Győző elnökletével magyar, Engel—Jánosi elnökletével pedig osztrák akadémiai bizottság alakult. A bizottságok 1968-ban és 1972-ben Budapesten, 1970-ben Bécsben együttes üléseket tartottak, amelyeken kölcsönösen beszámoltak a munkálatok rájuk eső részének előrehaladásáról. Megállapodásuk értelmében az 1848—1867. évi, osztrák császári minisztertanácsi jegyzőkönyveket az osztrákok, az 1867—1918. évi, közös minisztertanácsi jegyzőkönyveket pedig, az osztrákok közreműködésével, a magyarok adják ki. Az osztrákok szerkesztette sorozat első, bevezető köteteként jelent meg H. Rumplernek előttünk fekvő műve, amely, mint alcíme is utal rá, hatóságtörténeti és hivataltörténeti, valamint irattani bevezetésül szolgál az említett, osztrák minisztertanácsi jegyzőkönyveket közrebocsátó kiadványhoz. A kötethez Engel—Jánosi írt a vállalkozás történetét és programját ismertető előszót. Rumpler egy-egy, nagyobb fejezetet szentel az osztrák császári minisztertanács 1848—1851 és 1852—1867 közti működésének, egy fejezetben ismerteti a minisztertanács irodáját, egy másikban pedig a jegyzőkönyvek alakiságait. Külön szól a kiadvány felépítéséről, ill. archivisztikai problémákról. A kötet függelékében Waltraud Heindl, aki e sorozatban a Boul-Schauenstein minisztérium protokollumait adja ki, két, igen instruktiv és pontos táblázatot közöl. Az egyik az osztrák minisztériumokat s ezek tárcáinak megoszlását, a másik a minisztertanács irodájának személyzetét mutatja be 1848—1867 között. Rumpler az osztrák császári minisztertanács történetét, valamint az archivisztikai problémákat világosan körülhatárolt, elvi alapokon elemzi. Művében kettős célt tűzött maga elé s e kettős célt, a hatóságtörténetit és irattanit kölcsönös egymásrautaltságukban s egymással való szoros öszszefüggésükben igyekezett, mégpedig a legteljesebb sikerrel, megközelíteni. A „Századok" 1972. (106.) évfolyamában 1147-—1152.1.-n ismertettem Rumpler művét. Bírálatomban nem tértem ki a munka néhány olyan vonatkozására, amelyről úgy gondoltam, hogy nem számíthat a történészek szélesebb körének érdeklődésére. Jeleztem is (1151. 1.), hogy ezekről a kérdésekről levéltári szakfolyóiratban fogok szólni. Közben a kötet szerzője és W. Goldingp; az Österreichisches Staatsarchiv főigazgatója közt vita zajlott le a mű irattani megállapításairól. A személyi éltől nem ment vitacikkek az osztrák levéltárosok egyesületének folyóiratában, a „Scrinium"-ban (Goldinger „Zur aktenkundlichen Beurteilung der österreichischen Ministerratsprotokolle" című cikke az 1971. évi 5. füzetében a 33—42. 1 .-n, Rumpler hasonló című válaszcikke az 1972. évi 6. füzetében a 38—46.1.-n Goldingernek a vitát e folyóiratban lezáró viszonválasza „Erwiderung"-ja ugyanott a 47—49. 1.-n) jelentek meg. Talán nem lesz minden haszon nélkül való, ha azt, amit a „Századok"-beli recenzióm kiegészítéseképp szándékoztam elmondani, egybekapcsolom e polémia ismertetésével. Hisz a két osztrák tudós vitája éppen irattani kérdésekről folyt, oly problémákról tehát, amelyekkel nem a „Századok"-ban kívántam foglalkozni. Az alábbiakban a vitatott kérdések közül (a 48 utáni minisztertanács és a 48 előtti kormányszervek jegyzőkönyvei közt a formai egyezéseken túl voltak-e érdemi összefüggések; az alkotmányos változással változott-e lényegesen a kormány működése során keletkezett iratanyag is; mi a jelentősége, joghatálya az uralkodói tudomásulvételnek; mi a jegyzőkönyvezés elsődleges célja s miképp fejeződött ki a jegyzőkönyvekben a minisztertanács politikai jelentősége?) csupán a bennünket leginkább érdeklő problémákra térek ki. Minden írott forrás az egykor volt valóságnak nemcsak terméke és — szándékkal, vagy szándéktalanul — egyúttal emléke is, hanem legtöbbje, sokszor már létrejötte pillanatában, alakítójává