Levéltári Közlemények, 43. (1972)

Levéltári Közlemények, 43. (1972) 1. - IRODALOM - Komjáthy Miklós: Helmut Rumpler: Miniterrat und Ministerratsprotokolle 1848–1867. Behördengeschichtliche und aktenkundliche Analyse. (Die Protokolle des österreichischen Ministerrates 1848–1867. Einleitungsband) Wien, 1970. / 151–156. o.

Irodalom 153 is válik a valóságnak. Az írott kútfők vizsgálata tehát legalább e két szempontból (azaz mint a múlt emlékei, ül. mint a társadalmi, gazdasági, politikai életet formáló tényezők) lehetséges és szükséges. Ily módon a legegyszerűbb forrás kritikája is összetett feladat. Minden más forrásfajnál összetettebb a jegyzőkönyveké, köztük is leginkább tán a minisztertanácsi jegyzőkönyveké. Ezek kritikai elemzése valóban komplex munka, elsősorban, nyilván, azért, mert a protokollumok legtöbbször, a minisztertanácsi jegyzőkönyvek pedig minden esetben több fázisban készültek. Rumpler ennek az alapvető ténynek fényénél tette vizsgálatai tárgyává az osztrák császári minisztertanácsi jegyzőkönyveket. Vizsgálja a formát, amelyben e jegyzőkönyvek ránk maradtak. Vizsgálja mindenekelőtt azért, mert a neoabszolutizmus kori osztrák minisztertanács politikai jelentősége nem csupán a miniszteri konferenciák döntéseinek tartalmában, hanem abban a formában is tükröződik, amelyben ezeket a döntéseket megfogalmazták. A császári minisztertanácsi protokollumok eleintén ugyanabban a formában és szerkezetben készültek, mint az abszolutizmus kori államtanács jegyzőkönyvei. Némi módosulások után 1850-re kialakultak a jegyzőkönyveknek azok a külsőségei és szerkezeti felépítése, amelyek lényegében változatlanul megmaradtak a dualizmus korában a Monarchia felbomlásáig a közös minisztertanácsi jegyzőkönyvek alakiságaiban és szerkezetében. A protokollumok megfogalmazása, i 11. formába öntése két tényezőn múlott: elsősorban, a módon, ahogy a tanácskozást lefolytatták. A miniszterek jogi helyzete, társadalmi, politikaivilágnézeti kötöttsége, függetlenségük mérve, jellembeli adottságaik s a vita szabadságának lehetőségei, ill. korlátai befolyásolták elsőrenden a minisztertanácsok menetét. Ez volt az egyik tényező, amely — mondhatni — eleve meghatározta a minisztertanácsi jegyzőkönyvek formáját és tartalmát. De magának a jegyzőkönyv vezetésének is megvoltak az alaki feltételei és kötöttségei. Addig, amíg gyorsírással egyidejűleg nem jegyezték, ki mit mondott a tanácsüléseken, a „Schlagworf'-szerű jegyzőkönyvezés óhatatlanul csak a leglényegesebbnek tartott dolgokra szorítkozott. Nagyon sok múlt tehát azon, hogy lassú vagy gyors felfogású volt-e a jegyzőkönyvvezető, volt-e judiciuma, mily pontosan és mennyire híven tudta írásba foglalni a tanácskozások során elhangzottakat. (Forrásszerűén is bizonyítják ezt azok az esetek, amelyeket Rumpler idéz művében a jegyzőkönyvvezetők munkájának méltatásáról. ) A miniszterelnök ugyan bele-belejavított az eléje terjesztett szövegekbe, a rövidre fogott protokollumok azonban szükségképpen csupán a tanácskozás vázát s legfőbb eredményeit tudták rögzíteni. De túl a jegyzőkönyvezésnek a körülmények adta határain, nemegyszer szándékosan is megcsonkították a szöveget, vagy érdemi változtatásokat hajtottak végre azon. A minisztertanácsi jegyzőkönyvek forráskritikáját elsősorban ezek a tények nehezítik, de nem kis mértékben az is, hogy szövegük nem egy tárgyról, nem egy eseményről s nem egyetlen személy megvilágításában szól. A szereplő személyek" számának arányában sokszorozódnak a forráskritikának problémái is. A minisztertanácsi jegyzőkönyvek elsődlegesen a minisztertanácsban megtárgyalt kérdésekre adnak felvilágosítást, közvetve, természetesen, a módról is, ahogy e kérdéseket vitatták, az álláspontok, vélemények megütközéséről, a szempontokról, amelyek szerint a miniszterek véleményüket kialakították. Mindezek a tényezők a valóság vissza tükrözésében számtalan törést okozhattak. A jegyzőkönyv tehát, amely ránk hagyományozta a minisztertanácsi vitákat, a megformálásában részt vevő személyek, szervek, szempontok, érdekek hatására nagyon is csonkán, töredékesen s már a csonkasága miatt is nemegyszer megmásulva adta vissza nem csupán a tárgyalások alapjául szolgáló történeti helyzetet, de magát a tárgyalások menetét is. Rumpler Goldingerrel folytatott vitája során szinte mentegetőzve írja, azért foglalkozott irattani kérdésekkel, hogy a jegyzőkönyv-kiadvány számára használható meghatározásokra jusson, megfelelő terminológiát alakítson ki s e terminológia segítségével, tehát irattani megfontolások alapján is, megpróbáljon a politikai döntések mechanizmusába bepillantani, vagyis a dolgokat többszörösen is torzító forrást a történelmi feldolgozás számára minél használhatóbbá tenni. Alapul H. O. Meisner kitűnő Urkunden- und Aktenlehre-jét (Leipzig, 1952) vette, nagyon helyesen utalva arra, hogy Meisner irattani meghatározásait, terminológiáját, minden további nélkül, közvetlenül, áttételmentesen a Habsburg-monarchia iratanyagának számbavételére alkalmazni nem lehet. Azokat az iratokat ui., amelyeket Meisner tett elemzése tárgyává s amelyek segítségével kialakította irattani terminológiáját, a porosz állam kormányhatóságai, közigazgatási és bírósági szervei hozták létre. A Monarchia államapparátusának mind szerkezete, mind mechanizmusa nem egy vonatkozásban annyira eltért a porosztól, hogy ez a különbség szükségképpen megmutatkozott az ügyintézés során keletkezett iratféleségeken is. A porosz államjog fogalmi rendszerét csak hozzávetőlegesen s mintegy segítségképpen, per analogiam lehet a Habsburg-birodalom viszonyaira alkalmazni. Ez vitathatatlan. Abban azonban Goldingernek van igaza, hogy az irattani alapfogalmak, mint tisztázat, másolat, fogalmazvány, fogalmazvány tisztázata stb. nem függvényei az államjognak, nem variálódnak államapparátusok szerint. Ezek, függetlenül attól, hogy az iratot Berlinben, Bécsben, Budapesten vagy Párizsban állították ki, egyértelműen mindenütt ugyanazt jelentik.