Levéltári Közlemények, 43. (1972)

Levéltári Közlemények, 43. (1972) 1. - IRODALOM - Makkai László: Sigismund Jakó–Radu Manolescu: Scrierea latina in evul mediu. (A latin írás a középkorban) Bucureşti, 1971 / 149–151. o.

150 Irodalom szerepét, megállapítva egyben, hogy a kolozsvári egyetemi oktatás, magyar és román polgári korszakában egyaránt, viszonylag kevéssel járult hozzá a tudományág fejlesztéséhez. A második fejezet, ugyancsak Jakó Zsigmond tollából, a latin írásgyakorlattal foglalkozik. Az anyagok között, amelyekre írtak, bő ismertetést kap a pergamen, melynek mind északi, mind déli változatai használatban voltak. A hazai pergamehkészítés Erdélyben legalább a XIV. századtól kezdve valószínűsíthető. A XV. században már Kolozsvárt és a szászföldi városokban rendszeres iparág, mely a román vajdaságokat is ellátta. A gyártási technika északi mintákra vall, ezeknek átlagos minőségét a XV. században az erdélyi gyártmányok is elérték. Áruk a XV. század közepéig magas volt, azután negyedére esett, a XVI. századra viszont újra megemelkedett, ami már nagyrészt a használat ritkaságának tulajdonítható, hiszen csak kivételesen, ünnepélyes célzattal írtak pergamenre. Ami a papírt illeti, XIV. század eleji megjelenésétől és 1350 után történt elterjedésétől fogva Erdélybe a XV. század végéig nagyrészt Itáliából érkezett, ezután Németországból és Lengyelországból szerezték be (kivéve a ritkán használt, egy oldalán fényezett „török" papirost). A XVI. század végétől kezdve Bécs vált a fő beszerzési forrássá. Az erdélyi papírgyártás történetéről bőségesen értesülünk? A XVI. század közepén létesült brassói, kolozsvári és nagyszebeni papírmalmok a századfordulón megsemmisültek, helyettük a XVII. század harmincas éveitől kezdve létesültek újak, fejedelmi kezdeményezésre. A XVIII. században azután városok, főiskolák és főnemesek versengve állítottak fel papírmalmokat. (Minderre ld. bővebben Jakó Zsigmond: Az erdélyi papírmalmok feudalizmus kori történetének vázlata 1545—1848. Studia Universitatis Babes-Bolyai, Series Historica 2. 1962. 59—81. I.) Az írásanyagok sorát az íróeszközök és egyéb írástechnikai felszerelés ismertetése zárja. A kéziratok formáinak (kódex, ill. füzet, tekercs) áttekintése után a formátumok, a díszítések, a kötések, a címek, a possessor bejegyzések ismertetésére kerül a sor, majd az oklevelek nagysága, írástükre, díszítése, megerősítő jegyei, végül a levelek és az akták jellegzetességei következnek. Igen tanulságos a II. fejezet 3. része, amely a kéziratok születéséről, forgalmáról és megőrzéséről szól. Az írástudás elterjedésének európai történetén belül beható elemzést nyernek az erdélyi írásbeliség kialakulásának társadalmi vonatkozásai (városiasodás, eretnekségek, reformáció stb.), főként pedig az írástudás behatolásának kronológiai és statisztikai adatai egyes társadalmi rétegek vonatkozásában. Míg a XVI. század közepéig az egyháziakon kívül csak a felső és legfeljebb a középső városi rétegek, valamint a nemesség egy kis része tudott írni-olvasni, ettől kezdve az olvasás, sőt bizonyos fokig a tollforgatás is- kiterjed a szabad-városi népesség nagy részére, a mezővárosok felső rétegére, a nemesi férfiakra, sőt néha néhány falusi nem egyházi „literátus"-ra is. Egészében azonban a falusi parasztság a XVIII. században is analfabétának tekinthető, s csak a század vége felé mutatkozik jelentős előrehaladás. Az írásbeliség fő központjai a kolostorok scriptoriumai és a főhatóságok kancelláriái. A XV. században Erdélyben is megjelennek e központoktól független írnokok és közjegyzők, de másoló, leíró műhelyek nem jönnek létre, a XVI. században pedig a könyvnyomtatás végleg be is vágja az útját az ilyen irányú fejlődésnek. A főbb kancelláriák a XV. században a hiteleshelyek és a vajda mellett alakulnak ki, általában kis, 3—4 főnyi személyzettel. Ugrásszerű változást jelent a XVI. században a fejedelmi kancellária létrejötte, mely a fejedelmi korszakban 20—25 személyt foglalkoztatott két részlegben (cancellaria maior et minor). Ezek már nem familiárisok, akik főnökükkel együtt cserélődnek, hanem állandó hivatásos hivatalnokok. A fejedelmi kancelláriákhoz járultak a szekularizált hiteleshelyek is. A hivatásos világi értelmiségi réteg kialakulásában a kancelláriáknak és a szekularizált hiteleshelyeknek igen nagy szerepük volt: alkalmazottaik közül került ki az erdélyi történetírásnak és ^általában a világi tudományosságnak és szépirodalomnak nem egy kiválósága (Szamosközy, Szalárdi stb.). A XVI. század egyben a könyv elterjedésének, a társadalom viszonylag széles rétegeibe való behatolásának kezdete is. Már a század első évtizedében megjelenik az első erdélyi könyvkereskedő Nagyszebenben, s János Zsigmond 1503-ban már szükségesnek tartotta a könyvforgalom szabályozását, két kolozsvári kereskedőnek és egy brassói nyomdásznak biztosítva annak monopóliumát. A nemzetközi könyvpiac központjai közül főleg Frankfurt a. M., Bécs, majd Lipcse álltak szorosabb kapcsolatban Erdéllyel. Általában megfigyelhető az érdeklődésre számot tartó külföldi kiadványok gyors megérkezése. Á levéltárak és könyvtárak kialakulása és sorsa egyike a mű adatokban leggazdagabb részeinek: különösen figyelemre méltó a 94—103. lapokon a ma is meglevő és hozzáférhető őrzőhelyek számbavétele. A harmadik nagy fejezet a latin betűs írás történetét tartalmazza. Nemzetközi periodizáció és tipológia után kerül sor a hazai viszonyok tárgyalására. A karoling írás az oklevélírásban úgyszólván nemlétezőnek tekinthető, s a kódexírás sem hozott létre tömeges emlékanyagot (a XII. század közepe előtt Kolozsmonostoron és Szentjobbon tételezhető fel scriptorium). A csekély írásbeli-