Levéltári Közlemények, 43. (1972)

Levéltári Közlemények, 43. (1972) 1. - IRODALOM - Makkai László: Sigismund Jakó–Radu Manolescu: Scrierea latina in evul mediu. (A latin írás a középkorban) Bucureşti, 1971 / 149–151. o.

Irodalom 149 lehetővé. A Cassa Parochorum anyaga természetszerűen homogénebb, így talán kevésbé sokszínű: itt viszont a templomokban inkább fennmaradt, néha a középkorig visszanyúló művészi emlékekre való utalások elevenítik a képet. A mintaszerű pontosságú, fegyelmezett feltáró munkáért az U et C esetén Baranyai Bélánét és Csernyánszky Máriát, a Cassa Parochorumnál Bónisné Wallon Emmát és Sprenger Máriát illeti elismerés; a kötetek szerkesztése Henszlmann Lilla gondos munkája. A bevezetések nem csupán a feltárt anyag forrásértékét mutatják meg, hanem azt az apparátust és eljárást is, mely az összeírásokat annak idején végezte. A Művészettörténeti Dokumentációs Központ, ill. a belőle kinőtt akadémiai kutatócsoport e nagyjelentőségű és jelentőségéhez méltóan mintaszerűen kivitelezett vállalkozása újabb bizonyítéka annak (vö. a Levéltári Közlemények 37. évf. 150-151. lapján a hazai papíripar monográfiájáról írott recenziónkkal), hogy levéltáraink anyaga fegyelmezett és célratörő feltárómunka esetén milyen meglepő bőségben tud adatokat szolgáltatni a legkülönbözőbb témák kutatása számára is — és hogy mindezeknek nyomán a múlt Magyarországának milyen új és korábban ismeretlen vagy éppen félreismert vonásait képes megvilágítani. Olyan tanulság ez, mely a történészek és levéltárosok számára egyaránt megszívlelendő történelmünk általános forrásbázisának tágítására törekvő igyekezetükben — s mely indokolja azt a kíváncsiságot, mellyel a vállalkozás további köteteinek mielőbbi megjelenését várjuk. Vörös Károly SIGISMUND JAKÓ — RADU MANOLESCU SCRIEREA LATINA IN EVUL MEDIU Bucuresti, 1971. 184 p.; Album: 38 p. + 52 t. (A latin írás a középkorban) Már elöljáróban meg kell mondani, hogy kivételesen jelentős mű fekszik előttünk, mely mind tartalmi értékénél, mind magyar vonatkozásainál fogva különleges érdeklődésünkre tarthat számot. Paleográfiai és írástörténeti kézikönyv, szerencsés egyesítésével az elméleti alapvetésnek és a gyakorlati, pedagógiai célkitűzésnek. A középkori latin betűs és latin nyelvű írást ismerteti, de Európa keleti feléről lévén szó, a tulajdonképpeni középkoron túl jócskán belenyúlik a késői feudalizmus századaiba, és bőven tárgyalja még a XVIII. századi latin írást is. Az általános európai paleográfia és írástörténet keretében nagy súllyal a mai Románia területén folyt írásgyakorlatot ismerjük meg belőle, s mivel ez a terület szoros kapcsolatban állt azzal az írás-régióval, amelybe az egész középkori Magyarország beletartozott, a mű módszeri és tartalmi mondanivalói igen közelről érintik a magyar paleográfia és írástörténet problémáit, éspedig nemcsak erdélyi, hanem havaselvi és moldvai viszonylatban'is, hiszen e két utóbbi ország latin írásbelisége nagyrészt az erdélyinek a függvénye. A két szerző munkamegosztása nem pusztán területi. A Jakó Zsigmond paleográfiai fejezetei után következő írástörténeti rész közös mű; Radu Manolescu a két román vajdaság latin írásgyakorlatán kívül különösen a római és karoling írástörténethez járult hozzá. A bevezetés azzal a kettős programmal indul, hogy a paleográfia hagyományos kronológiai kereteit és tudományos célkitűzéseit egyaránt ki kell bővíteni. Nem lehet többé befejezni a tárgyalást a gótikus írással, de még a humanista írással sem, hanem nyomon kell követni az utóbbinak a modern írássá való átalakulását is. Ami pedig a történettudományban elfoglalt helyét illeti, a paleográfia nem maradhat technikai segédtudomány, hanem önálló történettudományi ágazattá kell fejlődnie, amelynek legsajátabb tárgya az írás társadalmi szerepe. A mű mindkét célkitűzésnek következetesen megfelel, s ebben áll újdonsága a magyarországi történettudomány számára is, mely felismerte ugyan mindkét szempont jelentőségét, de még nem jutott el egy hasonló igényű és színvonalú kézikönyv megalkotásáig. Ismertetésünkben megkíséreljük a két szerző gondolatmenetének követését, de a gazdag anyagból természetszerűleg elsősorban a magyar vonatkozásokat és tanulságokat igyekszünk kiemelni, már előre megmondva, hogy semmiféle ismertetés nem pótolhatja az egész mű elolvasását, melyet éppen ezért melegen ajánlunk teljes terjedelmében való lefordításra. Jakó Zsigmond bevezetése mindenekelőtt a fentebb említett kettős célkitűzést, a kronológiai keretek kitágítását és a társadalomtörténeti szemlélet érvényesítését jelöli ki, s nyomon kíséri a latin paleográfia történeti fejlődését e kettős kiegészülés felé, előkelő helyet biztosítva benne Hajnal István írástörténeti munkásságának is. A hazai fejlődés bő ismertetése során kiemeli a „szebeni iskola"