Levéltári Közlemények, 43. (1972)
Levéltári Közlemények, 43. (1972) 1. - Bertényi Iván: Az országbírói intézmény pecséthasználata a XIV. században / 113–143. o.
AZ ORSZÁGBÍRÓI INTÉZMÉNY PECSÉTHASZNÁLATA A XIV. SZÁZADBAN 1. Előzmények A középkori Magyarország más, oklevéladással foglalkozó intézményeihez hasonlóan, az országbíróság történetében is igen fontos szerepet játszottak a pecsétek. A kánoni és a világi jog már a XIII. században feltétlen hitelt tulajdonított az országos nagybírák — köztük az országbíró — pecsétjének. 1 A nagy, illetve „nagyobb", modern szóval „hivatalos" pecsét mellett már 1263-ból van adatunk az országbíró — valószínűleg személyes használatban levő—gyűrűs pecsétjére is, amely Dénes országbíró, zalai ispán oklevelének plicatúrájába fűzött hártyán, fekete színű viaszba nyomva maradt ránk. 2 Az oklevél corroboratiója szerint „mivel nagyobb pecsétimk nem volt nálunk, gyűrűs pecséttel megerősített okelevelet adtunk, de ha visszahozzák, tartozunk és kötelesek vagyunk nagyobb pecsétünkkel megerősíteni." 3 Feltételezhető, hogy a gyűrűs pecsét már ekkor sem lehetett authentikus 4 , különben aligha lett volna szükség a nagyobb pecséttel való megerősítést kilátásba helyezni. A gyűrűs pecsétet feltehetően az ujján hordta Dénes ispán (vagy legalábbis a kíséretében levő „személyes jegyzőnél" volt). Hogy kinél volt az éppen távollevő nagyobb pecsét, s általában ki őrizhette azt, a corroboratióból nem olvasható ki. Fraknói általánosságban hangsúlyozza, hogy a Judex Curiae „hivatalos" pecsétjét az ítélőmester őrizte, 5 Domonkos Bálint pedig már az Árpád-korban is felfedezni véli a későbbi, az ítélőmester és a pecsét távollétét egyszerre említő formulát 6 , az általa megadott kitétel azonban XIV. századbeli, téves datálással idevont utalás. Ennek ellenére a XIII. századbeli 1 Vö. Kumorovitz Lajos: Az authentikus pecsét. Turul LX. (1936) (A továbbiakban: Authentikus pecsét), 58. p: Kumorovitz L. Bernát: A magyar pecséthasználat története a középkorban. Budapest, 1944. (Pecséthasználat), 74—76. p. 2 A 13 mm átmérőjű töredék háromszögű címerpajzson harántpólyát ábrázpl. Köriratából a +S DIONIS (=sigillum Dionisii) olvasható, e betűket követően kb. 5 betűs szöveg (talán: COMIT[IS] ?) állhatott még. — Magyar Országos Levéltár Mohács Előtt Gyűjtemény (a továbbiakban: Dl.) 50406. Itt említjük meg, hogy az országbírák még korábban kettős pecsétet használtak, -rKumorovitz: Pecséthasználat, 47. p. 3 „quia maius sigillum nostrum penes nos non habuimus, litteras sigilli nostri anulei concessimus munimine roboratas, sed cum fuerint reportate, tenemur ed debemus maiori sigillo nostro confirmare." — Dl. 50406 4 Az authenticitás mint terminus ugyan valamivel később terjedt el, de a vele kifejezett fogalom korábban is ismert volt, s tán magától értetődő volta miatt nem írták ki. Vö. Kumorovitz: Authentikus pecsét, 58. p.; uő: Pecséthasználat, 76. p. 5 Franki Vilmos: A nádori és az országbírói hivatal eredete és hatáskörének történeti kifejlődése. Pest, 1863. 152. p. 6 Fejér György: Codex diplomaticus Hungáriáé ecclesiasticus et civilis. Tom. I — XI. Budae, 1829—1844. (Fejér). A IX/2 643 p.-ra hivatkozva, az ott talált „propter absentiam magistri Jacobi protonotarii et sigilli nostri sigillo vícecomitis Nicolai fecimus signari" (!) kitételt idézi: Domokos Bálint: Az országbírói hivatal az Árpádok korában. Dés, 1907. 19. p. 8 Levéltári Közlemények I.