Levéltári Közlemények, 42. (1971)
Levéltári Közlemények, 42. (1971) 2. - Melichar, Ervin: Az osztrák közigazgatás fejlődése 1867 után / 301–322. o.
318 Ervin Melichar 3. A történeti fejlődés során a kulturális önkormányzat mindig nagy szerepet játszott, mindenkor fontos tárgya volt a politikai irányzatoknak és tudományos befolyásnak. Ide a felsőoktatás szervezetével, az egyházakkal és a törvényesen elismert hitfelekezetekkel kapcsolatos kérdések tartoznak. Megannyi olyan probléma, amely a legutóbbi időkig sem vesztett aktualitásából. a) A főiskolák helyzete már a Monarchia idején is kettős volt: egyrészt autonómiát nyertek az államtól, másrészt szervezetük és tevékenységük jelentős mértékben állami irányítás alá volt rendelve. A német megszállás közjátékától eltekintve ez a helyzet máig sem változott. Említést érdemel, hogy az osztrák állampolgársággal rendelkező nappali hallgatókat újólag az „Osztrák Diákegyesület" (Osterreichische Hochschülerschaft) elnevezésű törvényes érdekképviseletbe fogták össze. Ez önkormányzati alapon szervezett közjogi testület, feladata az, hogy a diákok törekvéseit támogassa, és az érdekkörükben jelentkező kulturális, szociális és gazdasági jellegű feladatokat ellássa. b) A törvényesen elismert hitfelekezetek vonatkozásában sincs az 1867-es jogi helyzethez viszonyítva jelentős változás; persze a „belső" és a „külső" ügyek elhatárolásánál manapság liberálisabban gondolkoznak, mint akkortájt. Az állami behatás csökkent, a lelkészek állami fizetése megszűnt. A német éra idején bevezették és 1945 után fenntartották az egyéni hozzájárulás rendszerét, úgyhogy ma a nagyobb egyházaknál ugyanolyan pénzügyi autonómiáról lehet beszélni, amilyet a kisebb hitfelekezetek vonatkozásában régről ismerünk. VI. Befejezésül arra a fejlődésre kívánok utalni, amely a közigazgatás szervezetét nem érinti ugyan, de belső struktúráját bizonyára mélyrehatóan befolyásolja. A közigazgatásnak a törvényhez való viszonyáról van szó. Már a kormányzati és végrehajtó hatalomról szóló alaptörvény (RgBl 145/1867) ismételten kifejezésre juttatta a törvényesség elvét. A 9. § és a 12. § rendelkezései értelmében a miniszterek hivatali hatáskörükön belüli kormányzati ténykedésük alkotmányosságáért és törvényességéért felelősek, 44 csakúgy mint „az állam valamennyi szolgája" felelős hivatali hatáskörén belül az alkotmány betartásáért és azért, hogy az ügyintézés megfeleljen a birodalmi és tartományi törvényekben foglalt előírásoknak. A 11. § értelmében az állami hatóságok hivatali hatáskörükben jogosultak a törvény alapján rendeleteket kibocsátani. Ezzel kimondták ugyan a hatályos törvényhez való kötöttséget, és szabályozták a rendeletkibocsátás mikéntjét, de az a kérdés nyitva maradt, hogy hogyan és miként ténykedhet a kormányzat törvényi megalapozás nélkül. Mivel a korábbihoz hasonlóan az alkotmányos monarchiában is a császár volt a végrehajtó hatalom feje, ez a kérdés az akkor még viszonylag szűk körű törvényi szabályozásra tekintettel nagyon is időszerű volt. Elég, ha a kedvezményt nyújtó közigazgatási aktusokra (begünstigende Verwaltungsakte) hivatkozunk. 45 44 A miniszterek ellen az Államtörvényszék (Staatsgerichtshof) előtt lehetett vádat emelni [9. fejezet (2) bek.] az 1867. július 25-i (RGB1102/1867) törvényre figyelemmel. A közigazgatási hivatalnokok felelőssége fegyelmi természetű volt. Kötelességszegést megvalósító ténykedés útján okozott jogsértések miatt számításba vették a magánjogi felelősséget is, ennek realizálásához azonban külön törvényi szabályozásra lett volna szükség [12. fejezet (2) és (3) bek.]. 45 A saját hatáskörben kibocsátott rendeletek problematikájához vö. Melichar: Zur Frage der Vollzugsgewalt nach der Verfassung 1867, JB1. 1954. 614. skkl.