Levéltári Közlemények, 42. (1971)

Levéltári Közlemények, 42. (1971) 2. - Sashegyi Oszkár: A Magyar Kamara szerepe a bányaügyi igazgatásban, 1790–1848 / 271–300. o.

A Magyar Kamara szerepe a bányaügyi igazgatásban 1790—1848 283 A legnehezebb volt a helyzet a szomolnoki kerületben, ahol a legfejlettebb volt a magánvasbányászat. Gömör megye rendéi újból tiltakozni készültek a királyi rendelet ellen, s ennek hatására még azok is beszüntették a bányavám fizetését, akik eddig átalányösszeget adtak. Az ottani királyi biztos, gróf Serényi József, 1824. január 20-án kérdést intézett a kamara elnökségéhez: hogyan válaszoljon a társulatok ellenvetésére, hiszen utasítása ellentétben áll a királyi jogügyigazgató véleményével, aki a törvényekre hivatkozva azt mondja, hogy azok a bányavám megadását az ércek után egytized mennyiségben írják elő, és a megváltást a megegyezéstől teszik függővé. A kérdést a magyar kamara Bécsbe továbbította. A bécsi bányakamara a vasbánya vám ügyében még hosszú évekig nem kért királyi elhatározást, azt várta, hogy az egyezkedések eredményeiről szóló iratok valamennyi kerületből beérkezzenek, majd pedig kereste a lehetőséget a kérdés megoldására. Végre 1836. március 3-án a bécsi bányakamara elnöke megkérdezte gróf Keglevich Gábort, a magyar kamara alelnökét, mi a királyi jogügyigazgató véleménye : nem lenne-e célszerű az országos bányászati bizottság operátumának közeli országgyűlési tárgyalása alkalmával postulatum formájában pozitív törvényt kieszközölni a vasbányavám pénzbeli megváltására vonatkozóan?

18 Időközben a vasbányavám-hátralékok összege egyre nőtt. A libetbányai vasbányatársulatnak 1836-ben már 5249 forint 12 krajcárt tett ki a hátraléka, a pojnikinak 4304 forint és 48 és fél krajcárt, a magyar kamara szerint a részvények értéke ezeket az összegeket alig fedezhette. Amikor az egyik felsőmagyarországi bányapolgár, Trangous Lajos (1848-ban még találkozni fogunk vele), külföldre — Zakopanéba — adta el vaskövét anélkül, hogy a bányavámot lerótta volna, s a szomolnoki bányatörvényszék ezt annyiban hagyta, a magyar kamara ezt helytelenítette, tenni azonban nem tudott ellene.

19 A magyar kamara már 1836-ban amellett tört lándzsát, hogy a bányavámszedés módozatait a készülő bányatörvény szabályozza. A bécsi udvar azonban nem tudott dűlőre jutni, s a felterjesztésre csak hét év múlva, az 1843. augusztus 26-i udvari leiratban válaszolt, akkor, amikor a bányatörvény tárgyalása valóban napirendre került. Döntése ekkor is negatív volt. Minthogy — így szól a leirat — a törvény kimondja, hogy a királynak bányavám címén a kibányászott ércek egytizede jár, s fenntartja a királynak azt a jogát is, hogy annak ércben vagy aranyban-ezüstben való szedéséről tárgyaljon, nincs szükség arra, hogy postulatum fiscí regii által biztosítsanak egy a törvényben már megalapozott jogot. Ezt nem semmisítette meg az a körülmény, hogy egy ideig nem éltek vele, sem az ellenállás, amit érvényesítésével szemben tanúsítanak, hiszen a kincstárral szemben nincs elévülés. Az udvari ren-. delet ezért megengedi, hogy a bányavámot ott, ahol nincs megegyezés, a vasérc után szedjék, egytizedet természetben vagy önkéntes megállapodás szerint. Azoknak a hátralékát, akikkel sikerül megegyezni a megváltásban, a rendelet elengedi. A magyar kamarának utasítania kellett a királyi jogügyigazgatót, hogy a királyi tábla előtt folyó perekben a vasbányavámot a fenti értelemben, tehát nem a kohótermékek után, hanem a törvénynek megfelelően követelje. Azt is megengedte az udvari leirat, hogy a bánsági, bányatörvényszéki adományozás nélkül létező vasművek tulajdonosait felszólítsák, megszabott határidőn belül kérjék az adományt, s azt (ha más törvényes akadály nem forog fenn) meg is kaphassák. Csupán azok ellen, 18 Uo. 1836, fons 1, pos. 1. 19 Uo. 1843, fons 3, pos. 31. 6*»-