Levéltári Közlemények, 42. (1971)

Levéltári Közlemények, 42. (1971) 2. - Sashegyi Oszkár: A Magyar Kamara szerepe a bányaügyi igazgatásban, 1790–1848 / 271–300. o.

282 Sashegyi Oszkár vámot, aki ezt nem teszi, annak üzemét — előzetes figyelmeztetés után -— bezárják. Aki pedig privilégiumára hivatkozik, az ellen a királyi jogügyigazgató peres eljárást indít. Ezt a rendeletet a magyar kancellária a helytartótanács útján a törvényhatóságokkal is tudatta, és felszólította azokat, szükség esetén adjanak segítséget a bányahatóságoknak, a végrehajtás érdekében. Az új rendelkezés szerint a nyersvas 1/20-át, Ül. annak árát kellett leadni. Másfél év múlva, 1817. április 8-án újabb udvari leirat szólította fel a magyar kamarát, tegyen jelentést az elért eredményről. A kamara csak a bányakerületek jelentéseinek beérkezte után, 1817. szeptember 25-i ülésén tárgyalta a vasbányavám kérdését. Elsőnek Szomolnok válasza érkezett be. Drevenyák volt főfelügyelő (aki a vasbánya vám ügyével országos viszonylatban foglalkozott ügybuzgalomból) maga tett jelentést az ügyről a főfelügyelőség helyett, amelynek arról nem volt áttekintése. Szerinte a végrehajtásnak az az akadálya, hogy a bányatörvényszéknek nincs kényszerítő eszköz a kezében az üzemek bezáratásához. Az ilyen kísérleteket az érdekeltek meghiúsítanák, hiszen az üzemek nemesi rendű tulajdonosai a közgyűléseken kijelentették, a bányatörvényszéki egyénekkel szemben erőszakot fognak alkalmazni. Drevenyák szerint nincs más mód, mint a peres eljárás: a vonakodókat perbe kell idézni, s a per folyamán a fiskus dolgát megkönnyítik majd azok a válaszok, amelyeket ő adott Gömör megye tiltakozására, s amelyekhez ő még további jogi érveket szolgáltathat. A bánsági kerületben az 1816. évre 1404 forint 25 krajcárnak kellett volna befolynia vasbányavám címén, de csak a mony ászai és zugói társulatok fizettek 442 forint 14 krajcárt. A nagybányai bányatörvényszék a gróf Schönborn-féle szelesztói vasgyár ellen karhatalmat kért Bereg megyétől, mert az a bányavámot nyíltan megtagadta. Schönborn utóbb kijelentette, hazafias buzgalomból megadja a bányavámot, de csak úgy, ha a kamara a törvénynek megfelelően a bányászás helyén veszi át a kibányászott vasérc 1/20-át, nem pedig nyersvasban vagy pénzben követeli a bányavámot. Az alsómagyarországi bányavidéken csak három magánvasmű létezett, ezek nem tettek lényeges kifogást az új rendelkezés ellen. A királyi jogügyigazgatónak az volt a véleménye, hogy az ellenszegülő bányapolgárok ellen nem lehet via facti eljárni, a törvényhatóságok ilyen eljáráshoz nem is adnának segítséget, sőt, ha a bányatörvényszék bezárna egy üzemet, a megye ezt az ítéletet felfüggesztené, és a bányapolgárt korábbi jogaiba helyezné vissza. Szerinte vegyes politikai-kamarai bizottságot kellene kiküldeni, amely az illető társulatokkal együtt s a helyi viszonyokat tekintetbe véve, tervezné meg a bányavám adásának módját. A makacsok ellen azután peres úton kellene eljárni. A törvény a bányavámot az ércek egytizedében szabta meg. A magyar kamara, a befutott jelentések átvizsgálása után, úgy vélte, hogy a királyi jogügyigazgató véleményes javaslata megfelel a törvényeknek. A Miksa-féle bányatörvény szerint a bányapolgárokkal egyezkedni kell, ha az uralkodó a bányavámot pénzben kívánja. Ezért azt javasolta az uralkodónak, hogy a bányavám megváltásának szabályozására az említett vegyes bizottságot küldjék ki. Az udvar ezt a javaslatot nem fogadta el, hanem úgy határozott, hogy minden bányakerület vezetője mint királyi biztos tárgyaljon a kerületében létező társulatokkal, s igyekezzék azokkal egyezségre lépni. Az egyezkedésnek a legtöbb esetben nem volt eredménye, s így a királyi tábla előtt megindultak a perek a bánya vámot megtagadó társulatok ellen. így történt ez a bánsági magánvasbányák és a nagybányai kerület egyetlen magánkézben levő vasbányája, a szelesztói esetében.