Levéltári Közlemények, 42. (1971)

Levéltári Közlemények, 42. (1971) 2. - Sashegyi Oszkár: A Magyar Kamara szerepe a bányaügyi igazgatásban, 1790–1848 / 271–300. o.

278 Sashegyi Oszkár kötelesek összeírásakor a bányaigazgatóság megtagadta hozzájárulását a bányahelyeken lakó és nem bányászattal foglalkozó egyének összeírásához, az országos kiadások kivetéséhez pedig nem közölte vele a nemesi terhek alá eső javadalmai jegyzékét. A bányaigazgatóság arra hivatkozott, hogy a bánsági bányakerület lakosai eddig közmunkát nem teljesítettek, sem adót nem fizettek. Nemesi terhek alá eső javadalmak pedig a bányakerületben nem voltak: az 1792. december 31-i királyi rendelet a királyi bányákat kivette az országgyűlési költségek viselése alól, az ottani erdők pedig a bányászatot szolgálták, a legelők is az oda szükséges vonómarhák tartására szolgáltak, mindezek semmi jövedelmet nem hajtottak. Egyéb földjei a bányakincstárnak nem voltak. Más jövedelmi forrás sem volt: a házbirtokosok füstpénzt nem fizettek, sem ezek, sem a hazátlan zsellérek úri tartozásokat nem teljesítettek. Egyetlen jövedelmi forrás a kisebb királyi haszonvételek lehettek volna, de ilyenek ott nem léteztek, s a húsvágásból és bormérésből származó bevételeket a kegyúri terhek fedezésére fordították, de arra sem voltak elegendők.

11 A magyar kamara felterjesztése Krassó megye sérelmi ügyében 1847. július 1-én kelt, a bánsági bányaigazgatóság és a királyi jogügy igazgató véleményének meghallgatása után. A bányászati ügyosztály fiatal tisztviselője, Szlávy József fogalmazta, aki később az 1848/49^i bányaigazgatásban játszott kiemelkedő szerepet. A kamara ebben leszögezi, hogy a bánsági bányaigazgatóság helyzete az utóbbi időkben egyre tarthatatlanabbá vált. Jogállását nem lehetett pozitív törvénnyel vagy királyi kiváltságlevéllel kétségtelenül alátámasztani, csupán a szokásjogra lehetett hivatkozni és udvari leiratokra, amelyek a statusquo fenntartását rendelték el. A viszályok mind gyakoribbá váltak, s legutóbb Bogsánban egy váltótörvényszéki ítéletnek a szolgabíró által megkísérelt végrehajtásakor valóságos háborúskodássá fajultak. A kölcsönös elkeseredés és gyűlölködés mind nagyobb méreteket öltött. A kormányhatóságokat mindkét részről panaszokkal halmozták el, s azok különböző szemszögből ítélve meg a dolgokat, majd a megye, majd pedig a bányaigazgatóságjavára döntöttek. A különböző döntések kompromittálták a kormányhatóságokat, s a közigazgatásban és igazságszolgáltatásban bizonytalanságot és anomáliákat eredményeztek. Egy ilyen anomália volt, hogy míg a kormányrendeleteknek s a statusquonak megfelelően elismerték a bányaigazgatóság törvényhatósági jogait, s így nem támadták meg azt a jogát, hogy a bánsági bányakerület lakosainak — ha nem is voltak bányászok — csődügyeiben bírói hatóságot gyakoroljon (annak ellenére hogy az 1840:22 te. 1. §-a nem szól a bányatörvényszékekről), másrészt viszont a váltótörvény II. részének 11. c. pontja alapján elvitatták azt a jogát, hogy területén váltótörvényszéki ítéleteket hajtson végre. A kamara kívánatosnak tartotta, hogy ez a rendellenes állapot megszűnjék, és helyébe rendezett, törvényes alapokon álló rendszer kerüljön. Hogy ez a bánsági bányahelyeknek a megye alá rendelése útján vagy úgy történjék, hogy kiváltságokat adnak számukra, vagy pedig egyéb, a célnak megfelelő módon, ezt a kérdést eldönteni a felterjesztés nem tekintette feladatának. Azt ellenben megállapította, hogy a tényleges, törvényesen nehezen igazolható állapot napról napra tarthatatlanabb. Úgy vélte, hogy a bánsági bányakerület törvényhatósági viszonyainak rendezését össze kellene kapcsolni a bányatörvénnyel, amelynek országgyűlési tárgyalása kilátásban van, annak bevezetéséig pedig ki kellene mondani a statusquo fenntartását,. 11 Uo. 1846, fons 2. pos. 7.