Levéltári Közlemények, 42. (1971)

Levéltári Közlemények, 42. (1971) 2. - Sashegyi Oszkár: A Magyar Kamara szerepe a bányaügyi igazgatásban, 1790–1848 / 271–300. o.

A Magyar Kamara szerepe a bányaügyi igazgatásban 1790—1848 277 A harmincas évek elején azonban a megye már ki akarta terjeszteni a maga hatáskörét a bányahelyek igazgatására is, és jelentéstételre szólította fel a bányaigazgatóságot. Az utóbbi azonban a kamarához fordult, és kérte, hagyják meg eddigi jogaiban, mert az újonnan bevezetni kívánt rend a bányászatra nézve ártalmas lenne. A megye, amely a politikai közigazgatást és a rendőri ügyeket a bányahelyeken is maga kívánta intézni az illető járási szolgabírák által, a bányaigazgatóság vonakodása miatt a helytartótanácsnál emelt panaszt.

9 Az ellentétek 1836-ban kiélesedtek. Krassó megye ekkor elhatározta, hogy fiskális akciót indít a bányaigazgatóság ellen, mert az útvámot szedett az Oravicáról a gerlistyei erdőn át Stájerlakra vezető úton. A helytartótanács a megye kérésére küldött intézvényében kimondotta, hogy „a* bánsági bányászati igazgatószék a politikai tárgyakban a megye hatósága alá tartozik". Gránzenstein bányaigazgató Krassó megye 1836. december 12-i gyűlésén kijelentette, hogy a helytartótanácsnakezt a határozatát, amelynek értelmében a bányakincstárat egyszerű uradalom módjára kezelték volna, nem tekinti érvényesnek, amíg arról legfelsőbb határozat nem születik. A rendek ekkor abban állapodtak meg, hogy figyelmeztetést küldenek a bányaigazgatóságnak, és jelentést tesznek a helytartótanácsnak. A szolgabírók jelentették ugyanis, hogy a bányászi szék megakadályozta őket a rögtönítélhetési engedelem és más tárgyak kihirdetésében. A rendek kifogásolták, hogy míg a bányahelyek és lakosaik az országos összeíráskor a megyei lakosok és adózók közé számítottak, a megyei pénztárakhoz semmivel sem járultak hozzá. (Az összeírás után a megye palatinális portáinak számát 12-vel felemelték, tehát a megyére az eddiginél több adót vetettek ki, s a rendek meg voltak győződve, hogy ez a bányahelyek lakosainak az összeírásba való felvétele miatt történt.) Az útvámszedés ügyében a fiskális akciót beszüntette ugyan a megye, de a Stájerlakra vezető utat szabadnak nyilvánította, és a földesurakat felszólította, hogy a bányaigazgatóságtól a jobbágyaiktól szedett vámért peres úton kártérítést követeljenek. A magyar kamara ezután a bányaigazgátóságot az „útkoptatási díj" szedésétől eltiltotta. A megye és a bányaigazgatóság közötti érintkezésben ezek a jogviták kellemetlenül éreztették hatásukat. A megye nem fogadta el többé a bányaigazgatóság hivatalos leveleit, nem volt hajlandó annak a bányászat érdekében tett intézkedéseit segíteni, a hivatalos érintkezés közöttük szinte teljesen megszűnt.

10 A bécsi bányakamara, miután úgy látta, hogy a bányavidék közigazgatásába a helytartótanács is bele akar szólni, a magyar kamarától a királyi jogügyigazgató véleményére alapozott javaslatot kért, hogy az ügyben legfelsőbb elhatározást eszközölhessen ki. Ugyanakkor a megye is mindent megtett, hogy a döntés számára kedvező legyen: a megyegyűlésen felolvasták Gyürky Pál főispán levelét, amelyben arról számol be, hogy a nádornál igyekszik a bányakincstár és a megye közti viszonylatok ügyében kedvező döntést kieszközölni, s hogy a helytartótanács már elfogadta azt az elvet, miszerint a politikai közigazgatást tekintve a bányakincstárt pusztán uradalomnak tekintik. Az uralkodó végül is a kamara álláspontját magáévá téve úgy döntött, hogy a statusquo a jövendő törvényes rendezésig nem változtatható meg. A viszályok azonban ezután sem szűntek meg, s az 1845. évi országgyűlési sérelmek között is szerepeltek. Krassó megye amiatt panaszkodott, hogy a közmunka9 OL. E 86. 1833, fons 2, pos. 32. 10 Uo. 1836, fons 2, pos. 7.