Levéltári Közlemények, 42. (1971)

Levéltári Közlemények, 42. (1971) 2. - Sashegyi Oszkár: A Magyar Kamara szerepe a bányaügyi igazgatásban, 1790–1848 / 271–300. o.

272 Sashegyi Oszkár amely ebben az időben a hazai bányászati igazgatás jogi-adminisztratív teendőit volt hivatva országos szinten ellátni. II. József, amikor halála előtt — hogy a magyarországi rendek ellenállását leszerelje — elrendelte az ország régi igazgatási módjának visszaállítását, ezzel implicite a magyar kamara visszaállítását is eldöntötte. A magyar helytartótanácsnál még az 1790. évben nekiláttak a kamarai ügyek különválasztásának, s 1791. november 1-vel az újból különvált magyar kamara megkezdte hivatalos működését. Még ezt megelőzően újból megalakult azonban a bécsi udvari kamara is, és a magyar kamarai ügyek legfőbb irányítását kivette a magyar kancellária kezéből. így a visszaállított magyar kamara megalakulásának pillanatától kezdve a bécsi kamarával szemben a korábbi függő helyzetbe került. A bányászati ügyek tekintetében azonban a rendeknek sikerült a régi állapotok bizonyos megváltoztatását elérniük. II. Lipót az 1790. évi 22. törvénycikkben megígérte, hogy a magyarországi bányaügyet a magyar kamarának rendeli alá, s hogy az új bányatörvényeket, valamint a bányabíróságok átszervezését a rendek tanácsával fogja megállapítani. Ugyanebben a törvénycikkben kimondta azonban azt is, hogy a bányaügy gazdasági szabályozását, mint királyi jogköréhez tartozót, saját elhatározásának tartja fenn. A királyi ígéret beváltására meglehetősen sokáig kellett várni. Viszonylag legegyszerűbben a sóbányászat ügyeinek átadása ment. Ezek 1794. november 1-vel kerültek át a bécsi „Hofkammer im Münz- und Bergwesen" hatásköréből a magyar kamaráéba, ahova II. József uralkodása előtt is tartoztak. A nemesfémbányászat irányítását azonban a bécsi udvar semmi áron sem akarta kiadni a kezéből. Az ügyet csak a napóleoni háborúkkal beállott újabb helyzet lendítette előre. A magyar rendek a hadisegély megajánlását a bányaügy átadásához kötötték. I. Ferenc egyelőre úgy igyekezett a rendeket kielégíteni, hogy megengedte a bécsi udvari kamara magyar tanácsosainak a bányászati tanácsüléseken való részvételt. Az 1807. évi országgyűlés azonban újból a sérelmek közé vette be a bányászat átadásának meg nem történtét. Ezután született meg az 1807. szeptember 9-i királyi rendelet a bányaügynek a magyar kamarával történő „egyesítéséről". A rendelet — a bécsi udvari kamara javaslatára — az alsó-ausztriai példát vette alapul, ahol a kamara a bányászat közigazgatási vonatkozású ügyeiben kapott hatáskört.

1 A megoldás tehát nálunk is, miként Alsó-Ausztriában, a központi hatalom és a rendek közötti kompromisszum formájában jött létre. Az említett dekrétum értelmében a négy magyarországi bányafőhivatalnak 1807. november 1-től kezdve tanácsülési jegyzőkönyveit a magyar kamarához kellett felterjesztenie. Ugyanoda kellett jelentést tenniük minden „közigazgatási" természetű ügyben. (Ilyennek számítottak a rendelet szerint pl. azok, amelyek a bányászok és bányahelyek kiváltságait érintették.) Az ilyen ügyekben természetesen a döntést is a magyar kamarától kapták a bányakerületek. A magyar kamarához kellett felterjeszteniük továbbá a szolgálati helyek betöltésére s a nyugdíjaztatásokra vonatkozó javaslataikat is. Ez utóbbiakat a magyar kamara az uralkodó elé kellett, hogy terjessze, s az ő döntését közölte azután a bányafőhivatalokkal. Minden egyéb, a tulajdonképpeni bányászati és kohászati művelést, a bányászati és kohászati gazdálkodást, a 1 Ahatáskör átadását megelőző tárgyalásokra lásd Nagy István: A magyar kamara 1686—1848. A Magyar Országos Levéltár Kiadványai III. Hatóság-és hivataltörténet 3. Budapest, 1971. 296— 298.1.