Levéltári Közlemények, 42. (1971)

Levéltári Közlemények, 42. (1971) 1. - IRODALOM - Vörös Károly: Manuel d'archivistique. Paris, 1970. / 163–167. o.

Irodalom 167 nem gyakorlaton, hanem a tiszta spekuláción alapuló elméleti úton nyert ismeretek összességét jelenti) előszeretettel és tudatosan pótolják a „doctrine" kifejezéssel, mely egyszerűen az egy adott kérdésről kialakult vélemények összessége. Valóban, a kötet minden esetben a legkonkrétabb valóságból indul ki és jellegzetes módon idegenkedik a német archivisztikára annyira jellemző, absztraháló, elméleti definícióktól: egy adott tárgy, probléma, sajátlagosan fogalmi meghatározása helyett itt általában annak szabatos leírását találjuk: azt, ami és ahogyan van. Ez a megközelítési módszer a könyvet igen konkrétté és így nagyon könnyen használhatóvá is teszi. Persze ez a pragmatizmus egyszerre ok és okozat is. Oka, illetve következménye az egész francia fejlődés egy másik rendkívül sajátos vonásának: a dolgok intézményesítésére való törekvésnek. Végignézve ui. a kötetnek a konkrét alapvető fogalmakról adott leírásait, meglepődve tapasztalhatjuk, hogy a francia levéltárügy milyen rendkívül erős, intézményes alapokon áll. Ez az intézményesség természetesen elsősorban a közületi szerveket illető vonatkozásaiban érvényesül — de éppen a közjegyzők iratanyagával kapcsolatos szigorú és részletes szabályozások és a közjegyzők alkalmazásának igen széles körű kényszere révén, a magángazdaság és az egyén legfontosabb jogi aktusai dokumentumainak archiválásán át intézményesebben teszi lehetővé e szférák történeti megismerését is, mint majd minden más polgári rendszer. A francia levéltáros munkájának szinte minden fázisát jogszabályok, néha egészen magas szintűek szabályozzák, sokszor számunkra apró részletekbe menően is. Jeleként annak, hogy a francia levéltáros munkája soha nem volt csupán saját (vagy csak a levéltár) ügye és így persze nem is volt csak saját egyéni elképzelései vagy igényei szerint végezhető; kezdettől fogva ott állt mögötte a társadalomnak a munkáját intézményessé, tevő, s ennek megfelelően azt az intézménynek kijáró súllyal is felruházó, stabilizáló érdeklődése, igénye is. Jele ez végső fokon annak, hogy a francia levéltáros munkája régi időktől fogva folyamatosan napjainkig a társadalom intézményekben megtestesülő üzemének milyen szerves része, alkotórésze volt. Mindez, végső fokon még tovább nyúlva vissza, visszavezethető a francia fejlődésben ugyancsak mindig meglevő rendkívül erős tradicionalizmusra, és arra az igényre, amelyik az intézményt éppen annak érdekében hozza létre, hogy az valamely tevékenység folyamatosságát messzemenően és töretlenül biztosítsa. Ez az oka annak, hogy a kézikönyvben a levéltárak működését szabályozó rendelkezések között a lábjegyzetekben teljesen maguktól értetődően szerepelnek egymás mellett még a francia forradalom vagy Napóleon korából származó jogszabályok, éppúgy elevenen és hatályosan, mint a II. Császárság vagy akár a Vichy-i kormány rendeletei is; szinte feledtetve a kézikönyvből a francia levéltárügy történetének tudatos kihagyását. Kérdés lehet persze, hogy ez a tradicionalizmus feltétlenül és egészében hasznos elem-e egy intézmény fejlődésében, kétségtelen azonban, hogy annak munkáját rendkívül stabillá teszi. Ez a stabilitás az, amely a kézikönyv olvasóját végül is legmélyebben ragadja meg, s ami a francia levéltárak struktúráját rögzítő cadre de classement-oknak még a XIX. század első felére, sőt részben a forradalomig visszanyúló rendszerében jelentkezik legvilágosabban. Jellegzetes viszont, hogy ez a tradicionalizmus végig milyen fejlődőképes és eleven" érdeklődéssel fordul a napról napra felvetődő modern problémák felé, ezeket — mint láttuk — minden esetben szervesen beintegrálva hagyományosan kialakult kereteibe: együttesen hagyomány és modern igények meglepő összhangját teremtve meg. Igen figyelemre méltó ebből a szempontból a kötetnek az adminisztráció új igényei s általában az új fejlődés által felszínre került problémák iránti érzékenysége és kiváltképpen az az érzékenység, amellyel a levéltárügyhek a kulturális életben — elsősorban regionális szinten való — új beilleszkedését és annak módozatait keresi. Mindezt persze nem minden esetben sikerül harmonikusan összehangolni: a francia levéltárak életét szemlélve, a túlterheltség s ugyanakkor a társadalmi presztízs csökkenése tárgyában sűrűn felhangzó panaszok mutatják azt, hogy végül is a francia levéltárügy ugyancsak egyfajta újabb átalakulás stádiumába lépett. A kötet tanulságai alapján azonban nem alaptalanul remélhetjük, hogy tevékenységének eddigi eredményeit leginkább biztosító jellemző vonásait az átmenet során is sikerülni fog megőriznie. Vörös Károly