Levéltári Közlemények, 42. (1971)

Levéltári Közlemények, 42. (1971) 1. - Bónis György: A sasadi tizedper közjegyzői a XV. század derekán / 103–113. o.

A sasadi tizedper közjegyzői a XV. század derekán 109 alakú betűt cirkalmazott ki, melynek mindkét vége fonatban zárul (14. kép). Maga a szöveg amúgyis kötelező volt, amint az itáliai ars notaria és a pápai kúria gyakorlata kialakította. A közjegyző kijelentette benne, hogy a megnevezett tanúk társaságában jelent volt a felsorolt eljárási cselekményéknél, s ezért megírta a megfelelő kiadványt, vagy per alium fidelem megíratta, az oklevelet szokásos aláírásával és kézjegyével erősítette meg, és a fél kérésére közokirati jelleget adott neki. Ha az oklevelet több darabból ragasztották össze (conbituminatum), a közjegyző erre a tényre is utalt.

37 Mint már szó volt róla, néha az íráshibák kijavítása is helyet kapott a hitelesítési záradékban. A közjegyző és az írnok közötti szokásos munkamegosztástól meg kell különböztetni két közjegyző együttes munkáját (15. kép). Ez azonban nem a kiállítás meggyorsítására, hanem az oklevél hitelességének biztosítására szolgált; ez lesz a következő kérdésünk. IV. A közjegyzői tevékenységnek a hitelesség volt a célja; a IV. lateráni zsinat óta a fideliter kiállított közjegyzői okiratot autentikusnak tekintették. Magyarországon azonban, mint láttuk, a közjegyzők működését az egyházi bíráskodásra és a hatáskörébe eső jogintézményekre (pl. a végrendeletre) korlátozták.

38 A IX. Gergely Dekretálisaiba (Liber Extra 2,19, 11) is felvett jogszabály szerint fő feladatuk volt, hogy a szentszékeken a bírósági jegyző szerepét ellássák, s a per minden szakaszát híven feljegyezzék. Ezt töltötték be Magyarországon is, annál inkább, mivel a rájuk vonatkozó egyetlen törvény, az 1405. május 8-i decr. 3. cikke megtiltotta nekik a világi ügyekben való ügyvédkedést, és kizárólag az egyházi bíróságokon engedte őket tevékenykedni.

39 Minthogy a világiak jogügyleteinek legnagyobb részét a hiteleshelyeken kötötték meg, és ezeknek hiteles pecsétje alatt foglalták írásba, a közjegyzői oklevelek hitelességét is az egyházi bíróságok hatáskörére szorították. Még a főpapok is pecsétjükkel látták el okleveleiket, ha általános felhasználásukat biztosítani akarták, így aszerint, hogy a közjegyző milyen módon működött közre az oklevél kiállításánál, a kiadványok három típusa jött létre: 1. A teljes értékű közjegyzői oklevelek, amelyek a szokásos invocatióval (In nomine domini ámen) kezdődtek, a közjegyző nevében szóltak, és hitelesítésüket egyedül a tabellio kézjegye, aláírása és záradéka szolgáltatta. Az eddig tárgyalt példák többsége ilyen oklevél volt. 2. A per folyamán kiállított szentszéki oklevelek, de az ítélet kivételével. Ezeken nem volt kézjegy, aláírás és záradék, az egyházi bíró (ordinarius vagy delegátus) nevében szóltak, s ennek gyűrűspecsétje adta megerősítésüket. A közjegyző mint nótárius in premissis puszta nevével jegyezte az ilyen kiadványokat. Néhányat már közülük is láttunk. 3. Végül az egyházi bíráskodás legfontosabb okleveleit kettős megerősítéssel látták el. Az egyházi bíró nevében szóltak, s az ő autentikus függő pecsétjét viselték, de amellett egy vagy több közjegyző kézjegyét és hitelesítési záradékát is. Az itt vizsgált körben ilyen típusú oklevelek Szécsi Dénes bíboros-érsek kiadványai; egyiket a szövegjavításokkal kapcsolatban mutattuk be (10. kép). Ismeretes, hogy ez a keverékforma Ausztriában is jelentősen hozzájárult a római-kánoni eljárásjog elterjedéséhez.

40 37 így Harangi, 1453. ápr. 30: Emit. 45—4—14. 38 Ld. a 7—9. jegyzetet és Gy. Bónis: Les autorités de „foi publique" et les archives des „loci •eredibiles" en Hongrie. Archívum 12 (1962) 90—92. 39 ZRG Kan. Abt. 49 (1963) 221. 40 Hageneder i. m. 118.