Levéltári Közlemények, 41. (1970)

Levéltári Közlemények, 41. (1970) 2. - KRÓNIKA - Hegyi Klára: Fekete Lajos (1891–1969) / 387–388. o.

Krónika 387 Befejezésül hozzá kell fűznünk, hogy előadóink kevés anyagi támogatást kaptak kiutazá sukhoz. Éppen ezért szükségesnek tartom hangsúlyozni, hogy a két év múlva —előreláthatólag Liége-ben tartandó — kongresszuson biztosítani kellene magyar előadók részvételét, s habár ez a kongresszus nem lesz kelet-európai súlypontozottságú, ismertetni kellene huszonöt év eredményeit a kongresszus által felölelt valamennyi — immár funkciójában is tudományossá vált — tudományágban. Bakács István FEKETE LAJOS (1891—1969) Ritka és szerencsés ember az, aki hetven évesen életútjára visszapillantva abban a legalaposabb vizsgálattal sem talál kisiklást, letagadásra ítélt, elavult írásokat. Ha Fekete Lajos munkásságán végigtskintjünk, fiatalkori és érett munkák között csak a tudásanyag gyarapodását és elmélyülését látjuk. Amikor a világháború után egy szibériai hadifogolytáborból frissen szerzett török tudással hazatért, nem kisebb munka várt rá, mint hogy a már félévszázados múltra visszatekintő, gazdag termésű, de elméletileg megalapozatlan és rendszerezetlen történeti-turkológiái kutatásokat a szaktudomány rangjára emelje. Ezért a török források közzétételét megelőzően és azzal párhuzamosan bejárta az oszmán—török diplomatika és paleográfia addig feldolgozatlan területeit. Eredményeit olyan munkákban tette közzé, amelyeket hosszú ideig fognak felnövekvő turkológus nemzedékek tankönyvéül használni. A Bevezetés a hódoltság török diplomatikájába (Bp. 1926, magyarul és németül) hazánkban először rendszerezte a török forrástípusokat, írta le tartalmi és formai jegyeiket. A Die Siyäqat-Schrift in der türkischen Finanzverwaltimg (Bp. 1955) című, Kossuth-díjjal jutalmazott munkájában az egyik legnehezebb török forráscsoport, a pénzügyigazgatási iratok sajátosságait dolgozta fel. Halála előtt néhány nappal fejezte be harmadik nagy kézikönyvét, a perzsa paleográfiát. Szemléltető szövegként már ezekben a munkákban is sok anyagot jelentetetrmeg, egyúttal pedig a legkülönfélébb típusú török források hosszú sorát publikálta. Munkájában a kiadott anyag lehető legszélesebb felhasználhatóságára törekedett. Fényképmásolatok, arab betűs átírás, magyar és idegennyelvű fordítás, a fogalmak és szakterminusok gondos magyarázata a történészek, a nevek pontos olvasata a nyelvtörténészek munkáját segítette. A még regesztában közzétett debreceni és gyöngyösi iratokat az Eszterházy-anyag gazdag magyarázatokkal kísért kiadása követte. A defterek anyagából váci, esztergomi és hatvani összeírásokat, s budai vámnaplókat tett hozzáférhetővé. Az itthon megmaradt töredékes anyag kiegészítésére felkutatta az Európában szétszóródott,, illetve Törökországban őrzött magyar vonatkozású forrásokat. Először kézi másolatban, később mikrofilmen megkezdte gyűjtésüket, s megvetette annak a harmincötezer fényképmásolatból álló gyűjteménynek az alapját, amelyre ma a Török Tanszéken a történeti kutatások támaszkodnak. A források közzétételét időről-időre a belőlük levont tanulságok összegezése követte (a török birtokrendszerről és hivatalszervezetről, a vámrendszerről, a magyar—török kapcsolatokról, Nagy Szolimán életéről stb.). Legjelentősebb összegező munkája a Budapest a törökkorban (Bp. 1944), amely egy európai jellegű város mohamedánná válását követi végig igen gazdag tényanyag felvonultatásával. A diplomatika, forráskiadás és történetírás mellett egy sor kisebb-nagyobb tanulmánnyal segítette a magyar és török nyelvtörténet művelőit. 1938-ig az Országos Levéltárban dolgozott. Itt hatotta át a források szeretete és tisztelete, itt alakult ki nem lankadó gyűjtőkedve is, A harmincas évek második felében török felkérésre részt vett az isztambuli levéltárak rendezési munkálataiban. 1938-ban a Török Filológiai Tanszékre került, ahol 1952-4ŐI mint professzor dolgozott. Szenvedélyesen tanított. A szegényes hazai turkológus-szükséglet, valamint szaktárgya kezdetben elriasztó nehézségei miatt sajnos kevés tanítványa volt. De aki az első ijedtségen átesett, a tárgy és tanára bűvöletéből többet nem szabadult. Rosszul világított, kis egyetemi szobájában, mennyezetig halmozott iratkötegek és könyvek között rendszerint kettesben hajolt diákjával az irat fölé — néha távolról érkező külföldiek társultak még, sokszor elismert szakemberek, akik vissza-visszatértek hozzá —, s órákon át folyt a fárasztó, unalmasnak tűnő, valójában szellemmel és kedvességgel szelídített szövegolvasás. A hallgatók fiatal szeme és agya mindig előbb mondta fel a szolgálatot, ő fáradhatatlanul, napi tennivalóit feledve tanított.