Levéltári Közlemények, 41. (1970)

Levéltári Közlemények, 41. (1970) 2. - IRODALOM - Komjáthy Miklós: Szabolcs de Vajay: Der Eintritt des ungarischen Stämmebundes in die europäische Geschichte (862–933). (Studia Hungarica 4.) Mainz, 1968. / 340–341. o.

340 Irodalom SZABOLCS DE VAJAY DER EINTRITT DES UNGARISCHEN STÄMMEBUNDES IN DIE EUROPÄISCHE GESCHICHTE (862 — 933) Mainz, 1968. 173 L, 4 tábla (Studia Hungarica 4. — Ungarisches Institut. München.) Több mint ezer esztendő telt el azóta, hogy a megtámadott nemzetek krónikásai az első rémület hatása alatt megfogalmazták tudósításaikat a hunok és avarok Örökébe lépő, új barbár nép, a magyarok betöréseiről. Az esztendőről esztendőre támadó, legyőzhetetlennek vélt keleti lovasokban rablás vágyától fűtött kalandozókat láttak. A magyar krónikások két-háromszáz év múltán már úgy írtak a „kalandozó" ősökről, mint akik dicsőségvágyból, vitézi kedvtelésből száguldozták be Európa távoli országait. Újabb századok elteltével érdektelenné színtelenedtek a valaha gyűlölettel, majd büszkeséggel emlegetett villámháborúk. A magyar történetírás azonban továbbra is a korai középkor szemléletének tükrében keletkezett elnevezéssel „kalandozásokéként tartotta számon e hadjáratok történetét. Gombos Albin, Deér József és Hóman Bálint megkísérelte a céltalannak tűnő „kalandozások" politikai megfontoláson alapuló hátterét felderíteni. Hóman szerint „a magyarok X. századi hadjárataiban és szövetségkötéseiben világosan felismerhető a politikai érdeken és politikai tudatosságon alapuló rendszer... A bajor, majd a szász, sváb és frank föld ellen évről évre megismételt támadások az új haza határainak biztosítására... szolgáló hadjáratok voltak." (Magyar Történet, 6. kiadás, I. kötet 150. 1.) Közben a magyar beütések által sújtott országok rémült krónikásainak kései utódai is behatóan foglalkoztak e hadjáratokkal. Tisztázták a dolgok időrendjét s felderítettek néhány szálat, amely e vállalkozásokat az európai diplomácia eseményeihez fűzte. Vajay Szabolcs előttünk fekvő munkája, nyilván, ezektől a tanulmányoktól kapta ösztönzését. Mégpedig elsősorban negatívumaikból. Éles szeme felismerte, hogy a „kalandozások" nemcsak egy-két, vékony szállal fűződnek az európai diplomácia szövevényébe. Eredményeit az egymásnak sokszor ellentmondó adatok gondos megrostálásával s közülük a valóságot híven tükrözők szellemes csoportosításával érte el. Az adatcsoportok tanulságait táblázatokba foglalta össze, amelyeket műve 85—117. l.-ján tett közzé. Vajay nem azt kutatta, mit és hogyan fosztogattak a „kalandozók", hanem hogy miért, mikor és merre vágtak neki Európa még nomád népek számára is szinte végtelenbe vesző térségeinek. Eddig is tudtuk, hogy a magyarok szövetséget kötöttek Rasztiszlávval és Szvatoplukkal, VI. Leó bizánci császárral, Arnulf német-római császárral, segélynyújtási szerződésre léptek Berengár itáliai királlyal stb... Most azonban Vajay Szabolcsnak az egymástól korábban elszigetelten vizsgált vállalkozások szinoptikus elemzése alapján sikerült bebizonyítania, hogy e szövetségek logikusan átgondolt tervre épültek. Miképp is képzelhettük, ül. tételezhettük fel —vetődik fel bennünk a kérdés Vajay olvasása közben —, hogy a magyar nép, amely oly hatalmas, de a történelem süllyesztőjében nyomtalanul eltűnt népek, mint a hunok és avarok után tartósan megvetette lábát a Kárpátok medencéiében s ott — kitűnő, katonai és diplomáciai előkészítő munkával — hazát teremtett magának, utána felelőtlen, csak harácsolásra gondoló, rabló hordává vált, kockára téve elődei nemzedékekre szóló, véráldozattal biztosított eredményeit. A „kalandozó" magyarok épp oly előrelátóan és gondosan megszervezett, villámcsapásszerű akciókkal lecsapó nép volt, mint honfoglaló őseik. Éppen előrelátásuk, ragyogó stratégiájuk és megbízhatóságuk tette kívánatossá a nyugati uralkodók számára, hogy szövetséget kössenek velük. Vállalt kötelezettségeiknek mindig mindenben megfeleltek; a X. századi Európa népei megbízható partnert találtak bennük. Vajay nemcsak azt bizonyította, hogy a „kalandozások" nem alkalmi, minden tervszerűséget, reális célkitűzést nélkülöző vállalkozások voltak, hanem azt is, hogy e vállalkozások szervesen illeszkedtek bele az európai „nagypolitikába". Megállapításait részleteiben, nyilván, módosítani fogják a további kutatások. Hadjáratelemzései alapján azonban azt már ma is elfogadhatjuk, hogy a magyar „kalandozásoknak" komoly szerepük volt a X. századi Európa katonai és politikai egyensúlyának biztosításában s így közvetve a mai Európa képének kialakításában. Elmondhatjuk, hogy a magyar nép soha sem játszott oly jelentős szerepet a világpolitikában (a X. századi európai politika világpolitika volt), mint a „kalandozások" korában. Befejezésül immár a levéltárosnak, a források gondozójának szempontjából is szeretnék még egy megjegyzést fűzni ehhez, a. tárgyát jól megválasztó, jól megfogalmazó s arról érdemlegeset és újat mondó munkáról. Tárgyát — s ezt tartom legnagyobb érdemének —jól választotta meg. A szerző valóságos problémát vizsgált: nem esett némely hazájától távol élő magyar történész hibájába, aki elszakadván a hazai forrásanyagtól is, képzeletszülte problémákkal bíbelődik. Vajay, ha szükségképpen él is feltevésekkel, mondanivalóját konkrét adatokra építi. Munkája tárgyának, mint va-