Levéltári Közlemények, 41. (1970)

Levéltári Közlemények, 41. (1970) 2. - Fallenbüchl Zoltán: A Magyar Kamara tisztviselői a XVIII. században / 259–336. o.

A Magyar Kamara tisztviselői a XVIII. században 273 háramlási jog révén. Érthető, ha e nehézkes és a kincstárat nagyon megterhelő kegyadomány-rendszernek igyekeztek gátat vetni; nemegyszer az uralkodó maga is lefaragott a kért összegből. A század közepére teljesen tarthatatlanná vált az elhalt tisztviselők családjáról ily módon való gondoskodás módszere, s a viszonylag nem nagy összegű, de rendszeres nyugdíjellátás elve hódított teret. Bár a kisebb hivatalnokok özvegyeinek szóló kegyadományok lényegesen kisebbek voltak — Fulhan Ernő írnok özvegye például csak 600 forintot kapott

78 —, de itt is a kisebb összegű, de évenként folyósítandó ellátás az államháztartás számára kedvezőbbnek tűnt, annál is inkább, mert a tisztviselők száma állandóan emelkedett és egyre nagyobb lett az igénylők száma. Mivel a hivatalnokréteg a XVIII. század elején még nem áttekinthetetlenül nagyszámú, a sémák, melyek életüket szabályozzák sem merevek; sokkal inkább tekintetbe veszik az egyes embert, mint később, mikor számuk folyvást emelkedik. A szabályozás nem is annyira felülről indul meg, mint belülről; a hivatalnokok, különösen az alsóbbak, céljaik elérésére közösen lépnek fel. Kivált a helyzetük javítása érdekében tett beadványokból látható ez. A közösségi szellem tehát nem hiányzott belőlük. Hogy közben egymás közt voltak súrlódásaik, amelyek nemegyszer heves szavakban törtek ki, az egész nap összezárt emberek közt érthető. Kivált az előmeneteli egyenlőtlenségek miatt voltak nézeteltérések. Ezek leghevesebben a Rákóczi-szabadságharc idején nyilvánultak meg. Politikai hátterük ugyan aligha volt, annál inkább a levegőben levő általános nyugtalanságnak és a megnehezült életfeltételeknek lehettek a folyományai. 1707 márciusában egy alkalommal éles szóváltásra került a sor Rimaszombathy István írnok és Grinavszky Mihály fogalmazó közt. Az esettel a Kamara tanácsa is foglalkozott. „Hogy nem hallgatsz" — mondta Rimaszombathy felettesének. Péterffy József-Antal írnok és Csanda István járulnok tanúi voltak a szóváltásnak. Csanda azt is hallani vélte, hogy Rimaszombathy azt mondja Grinavszkynak: „Nem is egyébre való vagy." Az osztrák Püchl Benedek Mátyás járwlnok mindent hallott, de semmit sem értett meg belőle.

79 Az ügyet elsimították, adminisztratív következményei nem lettek. Az utókor számára mégis érdekes lehet, mert azt bizonyítja, hogy a felettesek iránt való tisztelet nem állott erős lábon, de különösen azért, mert a kis eset kapcsán megtudható, hogy a tisztviselők egymás közt nem a hivatalos latin nyelvet használták, hanem „lingua vernacula"-jukat, a magyart, slegfeljebb az idegen anyanyelvű kollégáikkal, mint Püchllel való beszédben fordították latinra, esetleg németre a szót. Rimaszombathyról különben a fogalmazói állásban vetélytársa, Timon János írnok úgy nyilatkozott, hogy „zsémbessége miatt a felsőbbségnél gyűlöletessé tette magát".

80 Erre a zsémbességre azonban alighanem meg is lehetett az oka, mivel sok mellőzésben volt része, noha derekasan dolgozott. 1707-ben még egy másik hasonló viszály is foglalkoztatta a Kamarát; Horváth István helyettes fogalmazó összeszidta Gyungel Dániel írnokot, aki ezért a tanács elé írásban tett felettese ellen panaszt, elégtételt követelve, úgyis, mint nemesember, úgyis, mint írnok. A szóváltásban Rimaszombathy is részt vett, kinek viszont Gyungel felelt tiszteletlenül, s mikor Szabó István kamarai hajdú Gyungelt figyelmeztette, hogy Rimaszombathy idősebb és érdemes kamarai szolgálata van, azt felelte: „Sz...om a' Camarasághi Szolgá78 OL, MKL, Protoc. Cons. 1747. f. 364. 79 OL, MKL, Litt, ad Cam. 1707 — 99. 80 OL, MKL, Litt, ad Cam. 1708 —19.