Levéltári Közlemények, 41. (1970)
Levéltári Közlemények, 41. (1970) 2. - Fallenbüchl Zoltán: A Magyar Kamara tisztviselői a XVIII. században / 259–336. o.
A Magyar Kamara tisztviselői a XVIII. században 265 A hivatalnoki kar megélhetési viszonyainak javítása már nem volt tovább halasztható. Az 1720. május 16-i királyi határozat gyökeresen meg,is javította a fizetéseket. 17 Az eddigi évi 100 forintos írnoki fizetés helyébe, melyhez csupán 16 forintnyi xenium járult, évi 300 forintra emelkedett az írnokok fizetése; természetesen emelkedett a magasabb állásúaké is. Figyelemre méltó azonban, hogy míg az írnoki fizetések csaknem háromszorosukra nőttek, a magasabb állásoknál az emelés nem volt ilyen nagy. Sauska János Ferenc számvevőmester például, kinek a rendezés előtt 250 forint fizetése és 86 forint xeniuma volt, a rendezés után csak 600 forintot kapott, s két segédje, a coadjutorok jövedelme is 220 + 42-ről csak 400-ra emelkedett. A fizetésemelés tehát kifejezetten az alsóbb jövedelmi kategóriákat érintette legkedvezőbben, nyilván mert itt volt legégetőbben szükség erre. Nem oldotta meg a fizetésrendezés a járulnokok, az accessisták megélhetési kérdését. Ezek előbb fizetés nélkül, csupán a kinevezés reményében szolgáltak, évi 25 forint segélyt, adjutá-t kaptak, 18 amiből természetesen csak nyomorúságosan élhettek, ha nem volt más jövedelmi forrásuk. Az 1720. évi határozat 50 forint évi fizetést biztosított nekik, s egyben a Kamarára bízta, hogy azt vehesse fel járulnokként, akit akar. Bár a megélhetés kérdését nem oldotta meg, a határozat mégis fontos volt, mert azzal, hogy a Kamara tanácsára bízta a járulnokok felvételét, lényegében a kamaraelnök és a helyzeti előnyben levő magyar tanácsosok kezébe adta a tisztviselői utánpótlás megválasztásának lehetőségét. A tanács természetesen élt is ezzel a jogával. Bár a kamara megélhetést alig adott járulnokainak, az áramlás ez állások felé mégis erős volt, részben az előmenetel reménye miatt, részben azért, mert a királyi szolgálat bizonyos tekintélyt kölcsönzött s ezért nemesek és polgárok fiai egyaránt törekedtek rá. A nemesek azért, mert a vidéken élő gazdálkodó nemes életformája elé helyezték a városi életet; megyei tisztségek pedig nem jutottak mindenkinek, akinek ambíciója volt az előmenetel. Egyébként is a királyi szolgálat szélesebb körű érvényesülés lehetőségét rejtette magában, mint a megyei — legalábbis elvben. A polgárok fiainál ehhez még hozzájárult az a remény is, hogy a királyi szolgálatban, ahol a nemesség előny volt ugyan, de nem feltétel, megszerezhették a nemeslevelet is. Pályáztak más örökös tartománybeliek is, osztrákok, csehek, németek, főként olyanok, akik Magyarországon le is szándékoztak telepedni és a nem nehezen megszerezhető magyar nemességre aspiráltak. Bár nemeslevél útján való nobilitálás az örökös tartományokban is folyt, a magyar nemességnek a rendi képviseletben való részesülés miatt nagyobb volt a varázsa, mint az „Erbländisch-österreichischer Adelstand"-nak, mely címen kívül alig jelentett egyebet, mert a tartománygyűléseken a csekély beleszólási lehetőség ténylegesen csak néhány „nagy család"-ra szorítkozott, szemben a magyar nemesség szélesebb körű részvételi lehetőségével a közügyekben. Emellett a magyar nemesség megszerzését a főrangú családok pártfogása igyekezett megkönnyíteni, kivált éppen az olyan, más tartományokból ideszármazott családok tagjai számára,, kiktől a közterhekhez vagy éppen a földesúri terhekhez való hozzájárulást úgysem igen lehetett várni, mivel képzettséggel rendelkeztek ugyan, de számottevő vagyonnal nem. E hagyományos polgári keretbe nem illeszthető társadalmi helyzetű, de kultúrájánál fogva jelentős, bár nem nagy réteg zömét a katonaság vagy a személyes szolgálat hozta ide — leginkább a nemesség soraiba való olvasztása látszott az orszá17 OL, MKL, Lib. Deb. (Resol.) Lib. 24. f. 37. 18 Bp. Egyetemi Könyvtár Kézirattár, Kaprinay-gyűjt. 7. köt. 23 — 30. 1. (1714. évi kamarai státus.)
