Levéltári Közlemények, 41. (1970)

Levéltári Közlemények, 41. (1970) 2. - Fallenbüchl Zoltán: A Magyar Kamara tisztviselői a XVIII. században / 259–336. o.

262 Fallenbüchl Zoltán magyar nagybirtokos főnemesség képviselőinek, korábban az ország nyugati részein birtokos Erdődyeknek, majd a középső területeken birtokló, a Neoacquistica adta lehetőségeket és a kétes birtokviszonyokat ügyesen felhasználó, meggazdagodott és főrenddé emelkedett Grassalkovics Antalnak, akiket a helyi erők reprezentánsainak tekint és belenyugszik abba, hogy a Kamara tanácsában a kívülről behozott, teljesen a királyi abszolutizmus célkitűzéseit követő, attól függő tanácsosok osztozzanak a hatalmon magyar földesúri kollégáikkal. A magyar kamaraelnökök befolyása azonban biztosította azt, hogy az állások betöltésénél a régi magyar hivatalnoki törzsgárda ki ne szoruljon az új tanácsosok pártfogoltjaival szemben, sőt újabb erőkkel gyarapodhassék. A beplántált új hivatalnokság a dolgok ilyen fejlődését mindjárt felismerte. E tisztviselők az országban élve megismerték Magyarország társadalmát, annak egész szerkezetét.

8 Házvásárlásaik a szabad királyi városokban, birtokszerzési törekvéseik szilárd gyökérverési szándékról tanúskodnak. Ezért keresik a rokoni köteléket a magyar nemesekkel, akikről tudják, érzik, hogy ők az ország igazi gazdái. De ha előbb nem tanulták volna meg, a Rákóczi-szabadságharc rádöbbentette őket erre. Magatartásukat ez szabályozza a szatmári békét követő évtizedekben. Megértette ezt a királyi hatalom is. A spanyol nevelésű III. Károly a fejlettebb spanyol közigazgatási szervezetet egyben-másban talán mintának tekintette, de alkalmazkodott a magyar adottságokhoz. Bármily érdekes lenne is a Helytartótanács szervezésében és az 1723-as bírósági reformban a spanyolországi alkirályi adminisztráció és a tartományi törvényszékek intézményének hatását analízis tárgyává tenni — itt nem térhetünk el a magyar pénzügyigazgatás központi hivatalának, a Magyar Kamarának vizsgálatától. Ennek szervezetén alig történik változás. Az összetétel a XVII. század végéhez képest az 171Ö-es években, egészen az 1720-as évek közepéig a magyarság előnyomulását mutatja a tanácsban, csakúgy, mint az alsóbb hivatali szervekben. Ez arra vezethető vissza, hogy I. Lipót kinevezési politikáját már I. József is revízió alá vette. A magyar tanácsosok megfelelőbbeknek bizonyultak. Bizonyítja ezt az a felterjesztés, melyet Volkra alelnök intézett I. Józsefhez 1705 körül.

9 Ebből kiderül, hogy a 23 tanácsos közül 13 számítható magyarnak, azaz 56%. De míg a magyarok közül nyolcan rendesen járnak az ülésekre, s csak ketten maradnak távol a Rákóczi-szabadságharccal járó „zavarok" kezdete óta, addig a nem-magyarok közül (Volkra alelnököt is beleszámítva, aki indigéna) csupán öten jelennek meg az üléseken. Az se véletlen, hogy az Öt közül négyen: Volkra, Aiselsberg, Tallheim és Schadt osztrák-németek és csupánegy: a luxemburgi Messin távolabbi származású. A királyi hatalom tehát az idegenből hozott tanácsosok munkájára baj idején nemigen számíthatott. Pedig ezek éppen a műveltebb, nagyobb horizontú tanácsnokok voltak, nem számítva ugyanis, hogy latinul és németül valamennyien tudtak, a két olaszul is beszélő (s nyilván Itáliát is ismerő) idegen tanácsos távol maradt s az öt franciául is tudó közül csak kettő: Tallheim és Messin vett részt a kamara munkájában. Sokat mond viszont a magyar kamarai tanácsosok országos, hazai tájékozottságáról az, hogy nyolcan közülük szlovákul is tudtak, noha nevük és származásuk alapján csak 8 Kallbrunner, Joseph: Das kaiserliche Bánat. 1. Einrichtung und Entwicklung des Banats bis 1739. München, 1958. 16. p. 9 Conceptus Informationis Camerae Hungaricae de individuis suis. Bp. Egyetemi .Könyvtár Kézirattára, Kaprinay-gyűjt. 7. köt. 9. irat.