Levéltári Közlemények, 41. (1970)

Levéltári Közlemények, 41. (1970) 1. - IRODALOM - Bognár Iván: A magyar internacionalisták a Nagy Októberi Szocialista Forradalomban és a polgárháborúban (1917–1922). Dokumentumgyűjtemény. 1. k.: Az oroszországi magyar hadifoglyok forrradalmi mozgalma (1917–1922). 2. k.: A magyar internacionalisták részvétele a szovjethatalom védelmében a polgárháború frontjain. Budapest, 1967–1968. / 186–189. o.

Irodalom 187 tekintetében Magyarország áll legközelebb Oroszországhoz. Tudjuk, hogy az 500 ezer magyar hadifogoly mintegy kétharmada (320 ezer fő) agrárproletár, szegény- és középparaszt volt, tehát az orosz parasztok földfoglaíó mozgalma náluk nagyon kedvező visszhangra talált. Jellemző erre az internacionalisták egyik vezetőjének, a később Kolcsak által kivégeztetett Ligeti Károlynak 1917. szeptember 11-i levele Bresztovszky Edének, Omszkból. Idézzük: „... Az orosz forradalmat a mi véreink közül legtisztábban a magyar paraszt érti meg. Ő föl tudja fogni egész mélységében és forradalmi nagyságában azt a lépést, amit az orosz paraszt tesz, amikor ... kimegy csapatostul a határba és elméri egymás között a bárói, grófi, hercegi ... földeket. Az évszázadok óta tartó véres küzdelemnek csendőrszuronyok alá szorított harcosa, a magyar paraszt, ökölbe szorított kézzel, kitágult, véres lángoló szemekkel nézi a földmérő muzsikokat — és hazagondol, hazagondol ..." (I.k. 12. sz. dok.) A második belső tényező — amely az elsőt mintegy visszájáról kiegészíti — az, hogy az OsztrákMagyar Monarchiában élő nem magyar (cseh, szlovák, román, horvát) nemzetiségek a magyarokkal ellentétben, nem (illetve csak részben) oldották meg nemzeti függetlenségük (államiságuk) kérdését, és éppen ezért itt a nemzeti kérdés nyomult előtérbe a szociálissal szemben. Ezzel persze korántsem azt akarjuk mondani, hogy a szociális kérdésnek itt semmi szerepe nem volt. Ellenkezőleg! Éppen azért, mert a társadalmi (konkréten a föld-) kérdés roppant kiélezett volt (gondoljunk a felvidéki szlovákok vagy az erdélyi románok helyzetére), tudta, jelentős szociális demagógiával, az antant barát, nemzetiségi burzsoá értelmiség a maga, illetőleg a burzsoázia pártjára vonni a katonaruhába bújtatott paraszttömegeket, azt ígérvén nekik, hogy a részben meglevő, részben kialakuló új nemzeti s egyszersmind burzsoá államokban jobb társadalmi, gazdasági, politikai helyzetük lesz, mint az Osztrák-Magyar Monarchiában volt. S ezzel — úgy hisszük — a harmadik s egyben utolsó belső okot is megemlítettük. Ha e meglehetősen hosszú, de az események megértéséhez feltétlenül szükséges kitérő után visszatérünk a szóbanforgó dokumentumgyűjtemény ismertetésére, akkor megállapíthatjuk, hogy az mintegy folytatása és kiegészítése az 1957-ben a Hadtörténelmi Intézet kiadványaként megjelenő „Magyar internacionalisták a Nagy Októberi Forradalomban" c. dokumentumanyag gyűjteménynek, valamint az 1968-ban a Párttörténeti Intézet és a Hadtörténelmi Intézet közös kiadványaként megjelent „A rendíthetetlen százezer" c. műnek, mely Józsa Antal és Milei György közös munkájának az eredménye. Folytatása és kiegészítése annyiban, hogy amit ezek a megelőző kötetek elkezdtek, azt a jelenlegi mű további dokumentumokkal kiegészíti és alátámasztja. (A Münnich Ferenc előszavával 1957-ben megjelent kötet ugyanis még elsősorban újságcikkeket és visszaemlékezéseket közölt, az 1968-ban megjelent mű pedig történeti feldolgozás.) Felvetődhet a kérdés, miért kezdett a történettudomány és levéltárak figyelme csak aránylag későn (1956 után) az internacionalisták felé fordulni? Hiszen — mint ezt a dokumentumgyűjtemény bevezetőjéből tudjuk — Makszim Gorkij kezdeményezésére és javaslatára a SzK(b)P KB 1931. július 30-án határozatot hozott a polgárháború történetének megírásáról 15—16 kötetben, s e sorozat egyik kötete foglalkozott volna az internacionalistákkal. A.választ talán nem alaptalanul kereshetjük a személyi kultuszban, mely hajlott arra, hogy mérhetetlenül eltúlozza és fölnagyítsa az egyes vezető internacionalistákban valóban meglevő szektás és dogmatikus hibákat — melyről alább még lesz szó — és az „ellenség kezét" keresve mindenben olyan emberek életét oltotta ki, akik nemcsak életüket tették kockára, a kommunizmus ügyéért, hanem vezetői képességüket^ is bebizonyították a gyakorlatban (mint pl. Kun Béla, Gavró Lajos, Karikás Frigyes és mások). így világos, hogy miért a személyi kultusz felszámolásával fordulhatott újra a történettudomány és a levéltárak figyelme az internacionalisták felé, mind a Szovjetunióban, mind Magyarországon. Ennek a feltámadó érdeklődésnek egyik legszembetűnőbb jele volt, hogy nemcsak a már említett 1957. évi magyar dokumentumgyűjtemény jelent meg 1959-ben a Szovjetunióban is, hanem a Szovjetunióban egy további dokumentumgyűjtemény is megjelent ,,A külföldi dolgozók harci együttműködése Szovjet-Oroszország népeivel (1917—1922)" címmel. Most pedig az itt tárgyalt kiadvány orosz nyelvű változata (csekély, eltéréssel) a magyar nyelvű kiadással egyidőben jelent meg Moszkvában ötezer példányban. Ami az előttünk kvo dokumentumgyűjteményt illeti, ez nagyszabású kollektív „koprodukciós" kutatómunka eredménye, ami természetes is, hiszen a gyűjtemény két kötetében közölt 731 (több ezer, a témához tartozó iratból kiválogatott) dokumentum nagyrésze orosz nyelvű és a levéltári iratok többsége is szovjet levéltárakban (túlnyomórészt a Szovjet Hadsereg Központi Állami Levéltárában) található. Ezeken kívül a gyűjtemény közöl rendeleteket, újságcikkeket (nagyrészt eredeti magyar nyelvűeket) leveleket és — csekély mennyiségben — visszaemlékezéseket. Az I. kötet a hadifoglyok szervezeteivel, tevékenységével foglalkozik 1917 februártól 1921 végéig, szigorú kronológiai rendben. A II. kötet a magyar internacionalisták részvételét mutatja be a Vörös Hadsereg osztagaiban, a polgárháború különböző frontjain, 1918 januárjától a polgár-