Levéltári Közlemények, 40. (1969)

Levéltári Közlemények, 40. (1969) 2. - Borsa Iván: A Magyar Országos Levéltár Diplomatikai Levéltára I., A gyűjtemény kialakulása / 289–323. o.

A Magyar Országos Levéltár Diplomatikai Levéltára I. 313 esetében ezután következett az oklevelek új borítékjaira az oklevelek keltének és kibocsátójának rávezetése, továbbá az oklevél előző fondjára utaló és a régi palliumon olvasható egyéb érdemleges feljegyzések átvezetése. A családi levéltárak okleveleinek esetében még meg kellett állapítani az oklevél kibocsátóját is, majd ezután került sor a borítékolásra. A borítékra rákerült az oklevél kelte, az oklevél kibocsátója és a régi jelzet, mely a családi levéltár címéből és a mikrofilmezéskor kapott sorszámból állt. — Minthogy ez a fiatal, mikrofilmezéskor létrejött jelzet még nem nyert polgárjogot, a bekövetkezett átrendezésnek utalólapokkal vagy másféle utalásokkal való nyomonkövetése nem látszott szükségesnek. A Nemzeti Múzeumban elhelyezett családi letétek Mohács előtti okleveleinek a Diplomatikai Levéltárba történő beosztása problémamentes volt a tekintetben, hogy egy letét (egy családi levéltár) oklevelei egy időrendbe sorolva együtt maradjanak, de megoldásra várt még a kérdés, hogy a mintegy 130 letét oklevelei miként kövessék egymást. Legcélravezetőbbnek az a megoldás bizonyult, hogy a letétek olyan sorrendben helyezkedjenek el a Diplomatikai Levéltárban, amilyen, sorrendben annak idején tulajdonosaik letétbe helyezték azokat a Magyar Nemzeti Múzeumban. Az elgondolás következetes kivitelezése azonban két tényező miatt nem volt tökéletesen megoldható. 1. Az a felismerés, hogy az Országos Levéltár állományában levő és oda kerülő valamennyi Mohács előtti oklevélnek a Diplomatikai Levéltárban a helye, annyira kézenfekvő volt, hogy az 1945 után a Levéltárba bekerült okleveleknek e gyűjteménybe való mielőbbi elhelyezése máris elengedhetetlen feladatnak tűnt. Ez a tényező azért sem volt elhanyagolható, mert a közel 50 000 oklevél besorolása több évig tartott, s még elevenen élt annak tudata, hogy a nem végleges helyre bekerült okleveleket a pusztulás veszélye fenyegeti. Az új növedék elhelyezésének szempontja tehát keresztezte a besorolásra váró oklevelek ideális rendben történő állományba vételét. — Ennek jegyében a Törzsanyag és a belőle kiemelt 7 levéltár, valamint a Hazai címereslevelek és nemesi iratok okleveleinek elhelyezése után az 1945—1950-ben vásárolt és előkerült oklevelek — ideértve az Ernst gyűjteményből 1935-ben és 1939-ben vásároltakat is — előzték meg a családi letétek besorolását (DL 50 255— 50 615). Majd a családi letétek beszámozását is időnként megszakítva helyeztek el vásárolt okleveleket a gyűjteményben (DL 56 719—56 721, 69 640—69 644). 2. Az elméletileg ideális sorrendet az új növedékeken kívül megzavarták a munka elvégzése során adódó fogyatékosságok is. Volt letét, amely kimaradt eredeti helyéről (Bor család — DL 73 603 ; Forgách család, csákányi — DL 90 542—90 546), volt amely előbb került sorra (a Tarányi—Oszterhuber család oklevelei az 1905-ös letétek után kerültek be, pedig e letét 1916-os keltezésű — DL 70 447—70 448). Komolyabb hibának minősül az a két eset, amikor tévedésből más eredetű anyag keveredett a múzeumi letétek közé. így a Döry család múzeumi letété (DL 65 491—65 622) után helyezték el a Döry család grófi ágának a Nemzeti Múzeum Törzsanyagából kiemelt okleveleit, melyeknek a Törzsanyag után a 7 kiemelt levéltár között nyolcadikként kellett volna helyet kapniok. Hasonló természetű hiba következtében a második világháborúban elégett Rakovszky-letét helyett a Rakovszky család másik ágának 1943—1949-ben az Országos Levéltárnak átadott oklevelei kerültek a múzeumi letétek közé az 1930. évnél (DL 73 038—73-079). Ha a tévesen elhelyezett oklevelek számát az akkor elhelyezett oklevelek összszámához viszonyítjuk, azt igen alacsonynak találjuk. Ezenkívül még menti e hibákat