Levéltári Közlemények, 39. (1968)

Levéltári Közlemények, 39. (1968) 1. - IRODALOM - Degré Alajos: Jubileumi tanulmányok a pécsi egyetem történetéből. Szerkesztette: Csizmadia Andor. Pécs, 1967. / 148–149. o.

Irodalom 149' fennmaradt néhány oldalas kéziratos munkáit is, ezek közül, amelyikhez hozzájutott, jellemzi is. Megpróbálja Galvanot elhelyezni tudományágának fejlődésében, sőt az egész dekretalista iskolát is jellemezni, és vázolni, hogyan engedtek teret a kánonjog megszilárdulása után a civilistica-nak, tehát a római jog okfejtésének is. Amit a magasabb fokú jogi oktatásról, a repetitio-ról mond, igen érdekes, de nem tudjuk, hogy a paduai egyetemről jött, és oda visszatért Galvanon kívül alkalmazták-e ezt a módszert hazánkban is. A kötet legnagyobb terjedelmű tanulmánya Petrovich Edétől a pécsi egyetemi beszédgyűjtemény kritikai ismertetése. Aprólékos részletezéssel mutatja ki, hogy a gyűjtemény kompíláció ugyan, de a kompilátor önálló munkával gyűjtötte és csiszolta össze a prédikációkat. Magas színvonala, hallatlan olvasottsága a középkori magyarországi latin irodalom értékes emlékévé teszi. Minden állítást, lehetőséget gondosan elemez és kritizál. Érdekes az a végeredménye, melyet részben maga is feltételezésnek minősít, hogy a XIV. század első negyedében keletkezett beszédekből 1360 táján szerkesztette össze a gyűjteményt Pécsett egy dominikánus szerzetes, aki még azt remélte, hogy Pécsett teológiai kar is lesz, és ott kívánta a beszédeket felhasználni. Ez azért megdöbbentő, mert a beszédekkel foglalkozó másik tanulmány, Kardos Tiboré, a gyűjtemény humanista szellemét emeli ki, a római kultúra hallatlan tiszteletét, és még Wat Tyler felkelésére (1381) való utalást is vél benne felfedezni (144. 1.). A két kormeghatározás nagy eltérése mutatja, hogy a beszédgyűjteményre vonatkozó vizsgálatokat távolról sem tarthatjuk lezártaknak. Kardos széles európai áttekintése, a beszédekben előforduló humanista elemek (emberi méltóság, a septem artes liberales nagy tisztelete stb.) meggyőző erővel hatnak, hajlandók vagyunk még a Kardos által állított, s a huszita eszmék előfutáraiul jelentkező prágai gondolatokkal való rokonságot is elfogadni. Levéltári kutatók szempontjából legjelentősebb Mezey és Bónis tanulmánya. Mezey László a pécsi egyetemalapítás előzményei címén a magyarországi káptalani iskolákról és a korai hiteleshelyi funkciók belső ellátásáról szól. Igen figyelemreméltó, amit a káptalani iskolának a „servitus clericalis"-ra való előkészítéséről mond, amely „servitus" az írással való szolgálatot jelentette. Azt hisszük azonban, hogy eltúlozza a Kálmán korabeli klerikus írásbeliséget. Igaz, Kumorovitznak Mezey által is idézett cikke bizonyítja, hogy Kálmánnak a bizonyíték biztosításról szóló törvényét végrehajtották, és ennek során írásbeli feljegyzések keletkeztek, de hogy ebből a XII. században országos gyakorlat fejlődött volna ki, alig hihető. Nagyon jelentős azonban az, amit a hiteleshelyi oklevélkiadást a hiteleshelyen belül ellátó személyekről, a nyugati scholasticusnak megfelelő, főleg tanító lectorról, a custosról és a kollektív felelősség jelentőségéről ír. Teljesen egybevág Bónis előadásával az, hogy az írásbeli munkát végző nótárius nem kanonok vagy szerzetes, hanem a szervezeten tulajdonképpen kívül álló — nem egyszer világi személy volt. Bónis György fejtegetésének kiindulópontjául szolgáló Magyi János ugyanis világi személy volt, aki azonban Mátyás korában egy ideig hiteleshely nótáriusaként is működött. Abból indul ki, hogy- a hiteles helyeken, a bíróságokon, a királyi kancelláriában jogot ismerő személyekre volt szükség, de ezek közül igen kevesen jártak külföldi egyetemeken, hazánkban pedig a három kísérlet ellenére rendszeres egyetemi oktatás nem folyt. A gyakorlati jogot tehát gyakorlat közben oktatták a hiteles helyeken is, a királyi kancellárián is stb., éspedig formuláskönyvek alapján. Azért keletkezett olyan sok formuláskönyv a XV. század második felében. Ezek a könyvek kézről kézre jártak, és ezek felhasználásával próbáltak a kezdők okleveleket szerkeszteni. Még egy olyan oklevélről is be tud számolni, amely nyilván ilyen gyakorlat során keletkezett, és amelyet a mester kijavított. Ezt az oktatási rendszert általános európai keretbe is beállítja és ennek Európaszerte elterjedt voltát bizonyítja. A kötetet egy másik, — gyakorlatilag szintén megbukott — kísérlet ismertetése zárja be Lengyel Alfréd tollából, a Pécsett 1785—1802-ig működött királyi jogakadémia története. A dolgozat kicsit elüt a többi tanulmány egységesen középkori tematikájától, de annyiban helye van itt, hogy a pécsi jogi oktatás újrakezdését, én annak sikertelenségét mutatja be. Az iskolának ugyan olyan kiváló-tanárai is voltak, mint a később országos hírűvé vált Kelemen Imre hazai jogtanár, és Delling János filozófia tanár, de a város és az akadémia igazgatósága nem tudott összefogni megfelelő fegyelem megteremtésére, és ez végeredményben az iskolának Győrbe visszaköltözésére vezetett. Egészben véve a kötet méltó ahhoz a nagy kultúreseményhez, melynek 600 éves jubileumára készült. Degré Alajos