Levéltári Közlemények, 38. (1967)
Levéltári Közlemények, 38. (1967) 2. - KRÓNIKA - Kubinyi András: Schwendtner István (1906–1967) / 298
298 Krónika SCHWENDTNER ISTVÁN 1906—1967 Közvetlenül nyugdíjba vonulása előtt hirtelen távozott el közülünk dr. Schwendtner István, a Miskolci Állami Levéltár munkatársa. Pályatársai jórészt a róla elterjedt anekdotákból ismerték, és így csak kevesen tudták megérteni. Pedig Schwendtner István életének sokba r n torz alakulása nem, vagy nem elsősorban egyéniségéből, hanem a korszak körülményeiből fakadt, amelyben élnie kellett. Meg kell értenünk különcségei, amely tulajdonképpen pajzsa volt a világ „gonoszsága" ellen. Élete — ha erősen torzítva is — a kisember védekező Ösztönének példája, és így talán érdemes részletesebben foglalkozni vele. Pakson született, 1906-ban; szülei munkások voltak. Apja később Ózdon volt vasesztergályos és bányagépész, szociáldemokrata pártvezetőségi tag. Schwendtner 11 éves korában félárva lett, elvesztette édesapját, és mivel édesanyja állás nélkül volt, mint irodai kifutófiú volt kénytelen eltartani négytagú családját, öt elemi osztály elvégzése után tehát a tovább nem tanulható proletár fiú szokásos sorsa érte el. Két évig tartott ez az állapot, míg végre édesanyja mozipénztárosként el tudott helyezkedni, és a fiatal Schwendtnernek lehetővé vált a továbbtanulás. Egyházi protekciót sikerült szereznie a családnak, és így felvették tandíjmentesnek a miskolci katolikus gimnáziumba, ahol élelmezését is biztosították. Érettségi után a pécsi Erzsébet Tudományegyetemen tanult tovább történelem-filozófia szakon. Tudomásom szerint ezt is egy távoli rokonának szerény támogatása tette lehetővé. Az egyetem elvégzése után három évig állástalanul magánórák adásából tartotta fenn magát, és készült disszertációjára. 1935-ben doktorált: doktori értekezése Miskolc településföldrajzával foglalkozott. Disszertációja ma is használható alkotás, és mutatja azt, hogy Schwendtnerben megvolt a tehetség a tudományos munka végzésére. 1935-től ÁDOB gyakornok lett, 1937-től az Országos Levéltár keretében, ahol 1938-ban levéltári gyakornokként véglegesítették. Bár Országos Levéltári éveire később is nagy szeretettel emlékezett vissza, elbeszéléseiből nyilvánvaló, hogy későbbi erősen kifejlődött kisebbségi érzéséhez itteni élményei nagyon hozzájárultak. Tehetséges, és értelmiségi környezetből indult közvetlen munkatársaihoz képest műveletlennek és tehetségtelennek kezdte magát érezni. 1940-ben pályázat útján elnyerte Miskolc város főlevéltárnokságát és megvált az Országos Levéltártól. De az egykori miskolci koldusdiák természetesen nem tudott magának tekintélyt biztosítani a Városháza urainál. Hiába kezdett lelkesen nagyarányú rendezési munkákba, ezt nem folytathatta, mert egyrészt munkaidejének legnagyobb részét különféle nem levéltári vonatkozású közigazgatási munkákkal terhelték meg, másrészt a háborús évek az anyag mentését követelték meg. Sikerült a levéltárat megőriznie, de a felszabadulás után sem foglalkozhatott az anyaggal, közigazgatási feladatai miatt. 1950-ben a levéltárak központosításakor őt is átvette a Levéltárak Országos Központja. 1952ig tovább kezelte a városi levéltár anyagát, később a megyei részleghez került. Ez az a kor, amelyből a róla szóló anekdoták származnak. E sorok írója két és fél évig dolgozott együtt vele, és így tudja, hogy a történetek magva igaz, sőt a közismertek mellett sokkal többet ís fel lehetne sorolni. Értékelés könnyű. Küzdelmes gyermekkor, nehéz, nyomorgó ifjúság után hősünk végül — legalább is papíron — elérte azt az állást, és társadalmi súlyt amit akart. Ugyanakkor — okkal és ok nélkül — attól tartott, hogy mások nem tartják erre alkalmasnak. Ezért igyekezett annak idején mindenfajta közigazgatási ügyben, a levéltári munka rovására is, rendelkezésére állni a városnak. Ám ezeknek az éveknek levéltári munkakiesése 1950 után bosszulta meg magát. A Levéltári Központ vezetése alatt meg lett volna a lehetősége végre képességei kibontakozására, de ő gyanakodással figyelte az új vezetést. Nem mert dolgozni. Be akarta magát biztosítani minden felé. A tudományos munkából azonban a kiesés, ha hosszú ideig tart, nehezen pótolható. Schwendtner most vette fel különc magatartását, úgy vélvén, hogy ezzel védi magát, — de ha eljárását magyarázni lehet is, ezen a ponton — sorsa alakulásában a felelősségből felmenteni már nem lehet. Végeredményben életpályáját tragikusnak kell tekintenünk: egy tehetségesnek induló proletárfíút látunk magunk előtt, aki már nem tudott élni a felszabadulás nyújtotta lehetőségekkel. Még egy szót az emberről: Schwendtner a végletekig jószívű ember volt, segítőkész, ugyanakkor a természet, az állatok és növények nagy kedvelője. A középkorban talán még legendákat is írtak volna róla, mint Assisi Ferencről, — a XX-ik században csak anekdoták maradnak utána, hogy egy-két generáció múlva azok is elenyésszenek. Kubinyi András