Levéltári Közlemények, 38. (1967)

Levéltári Közlemények, 38. (1967) 2. - IRODALOM - Sashegyi Oszkár: Walter Wagner: Geschichte des K. K. Kriegsministeriums. I. Bd. 1848–1866. (A cs. kir. hadügyminisztérium története 1848–1866.) (Studien zur Geschichte der österreichisch-ungarischen Monarchie, Bd. V.) Graz, Wien, Köln, 1966. / 254–255. o.

Irodalom 255 abszolutizmusra való visszatérés ellentétes tendenciái váltották ki. Az alkotmányosság követelte meg a katonai bíráskodási és igazgatási funkciók különválasztását, a bírói hatalom függetlenítését is. Míg Friedrich Walter bebizonyítja, hogy a polgári szektorban Kübecké volt a végzetes szerep a neoabszolutizmusra való áttérésben, Wagner kimutatja, hogy a katonai szektorban Grünne volt az uralkodó rossz szelleme. Ferenc József Windischgrätz felmentése után rövidesen maga vette kezébe a hadseregvezetést, s ezzel kapcsolatban megszervezte a „Militärzentralkanzleit" Grünne irodáját, 1849 októberében három részre bontották a feladatokat: az operatív irányítást a Generalquartiermeister (Hess), a személyi ügyeket a főhadsegéd, a hadseregvezetés anyagi, adminisztratív és jogi részét pedig a hadügyminiszter kezébe tették, akik elvileg egyenrangúak voltak és közvetlenül voltak az uralkodónak alárendelve. A gyakorlatban ez a rendszer nem vált be, csak annyi következménnyel járt, hogy a minisztérium tekintélye teljesen lehanyatlott. 1850. júliusában, amikor Ferenc József hadügyminisztert nevezett ki, a minisztertanács véleményét meg sem kérdezte, 1853. februárjában pedig, Csorich hadügyminiszter felmentése után, Bamberg tábornokra bízta a katonai adminisztráció vezetését, aki már nem volt állandó tagja a minisztertanácsnak, s annak ülésein csak olyankor vett részt, ha azt a császár vagy ő maga szükségesnek tartotta. Ferenc József ilyen módon ismét meg akarta szüntetni a vezénylet és adminisztráció különállását a hadseregnél, amit a gyakorlatban nem is lehetett teljesen végrehajtani. A hadügyminisztérium a hadseregfőparancsnokság egyik osztályává vált. Ugyanez a fejlődés a katonai középszerveknél is bekövetkezett: előbb szétváltak a hadseregparancsnokságok és az országos katonai parancsnokságok, majd ismét a hadseregparancsnokok kezébe került az országos katonai adminisztráció is. Grünne — a Militärzentralkanzlei révén — lényegében véve a hadseregfőparancsnokság felett állt. Az udvar, amely 1848/49 katonai balsikeréért kezdetben a rossz szervezést okolta, s ezen a katonai vezénylet önállóvá tételével igyekezett segíteni, később látva, hogy a hadseregvezetés és a katonai adminisztráció különállása tarthatatlan, úgy vélte, hogy nem a szervezés volt hibás, hanem a harminc békeév alatt a hadseregben eluralkodott lanyhaság s egyéb — nem katonai — okok játszottak közre a katonai vereségeknél. Űjra egyesítették tehát a katonai és adminisztratív vezetést, központi és közép szinten. Grünne 1856-ban, a Landes-Generalkommando-k felállításával a szervezőmunkát lényegében lezártnak tekintette, amelynek az lett volna a célja, hogy a nehézkes, elavult felszerelésű hadseregből ütőképes, nagyhatalmi haderőt varázsoljon. Az 1859-i háborús vereség azonban csattanós cáfolat volt Grünne érvelésére, és ez a főhadsegéd bukását okozta. Az 1850-es évek szüntelen átszervezései után az egész rendszer összeomlott. Grünne bukásával megszűnt a Militarzentraíkanzlei, névleg is, az új főhadsegéd a funkciók egy részét is a hadseregfőparancsnokságnak kellett, hogy leadja. Az alkotmányosságra való visszatérés némi jelét láthatjuk abban a tényben, hogy 1860. novemberétől kezdve (Ferenc József februári elhatározása folytán) a katonai számvevőség ismét a legfőbb állami számszék alárendeltségébe került, s így megszűnt a Grünne-éra alatti abnormis helyzet, amikor a katonai államháztartás központi ellenőrzése nem volt lehetséges. Az uralkodó, a pénzügyi és politikai válságból kiutat keresve, okt. 20-án arra is elszánta magát, hogy a hadügyminisztériumot visszaállítsa, s így a hadseregigazgatás ügyeit ismét a minisztertanács és a birodalmi tanács ellenőrzése alá helyezze. Degenfeld a hadügyminisztériumot feszes szervezetű központi hatósággá fejlesztette, s 1861. februárjában a minisztertanács is szigorúbb utasítást kapott, amin azonban 1865-ben ismét lazítottak, az egyes minisztereknek nagyobb önállóságot adva. A königgrätzi vereség megmutatta, hogy mindezek a szervezési erőfeszítések nem eredményezték a Habsburg állam válságának leküzdését. A vereség maga után vonta a legfelsőbb hadvezetés, majd utána hamarosan az egész államszervezet átalakítását. Walter munkájának függelékében közli a bécsi hadügyminisztérium vezető személyzetének jegyzékét, a minisztérium szervezeti felépítésének táblázatait, az ügykörök elosztásának változásait, s végül a hadügyminiszterek, ül. a hadseregfőparancsnokság főnökeinek rövid életrajzát. A kötet szervezettörténeti fejtegetései tanulságosak nem csak a hadtörténészek számára, hanem általában az abszolutizmus története, különösen pedig közigazgatástörténete szempontjából. Sashegyi Oszkár