Levéltári Közlemények, 38. (1967)

Levéltári Közlemények, 38. (1967) 2. - IRODALOM - Sashegyi Oszkár: Friedrich Walter: Die Österreichische Zentralverwaltung. (Az osztrák minisztertanács története 1848–1852). Abt. 3., Bd. 1–2. (Veröffentlichen der Kommission für neuere Geschichte Österreichs 49–50.) Wien, 1964. / 252–254. o.

Irodalom 253 publikáció 1956-ban látott napvilágot. A monumentális második rész tehát — egy aktakötetet leszámítva — W. munkája, s az ő köteteit a későfeudális kor hazai történetkutatói, különösen azonban a magyarországi államigazgatás történetével foglalkozó levéltárosok, sűrűn használják. A második rész lezárultával a mű eljutott a polgári korszak küszöbéhez, s ezzel előtérbe került a folytatás sok nehézséget jelentő feladata. W.-nek a legutóbbi években mégjelent kisebb-nagyobb munkái (elsősorban Kübeck szerepével foglalkozó tanulmánya és iratpublikációja) sejttették már, hogy a szerző magára vállalta a harmadik rész megindításának munkáját, hogy immár a polgári forradalom időszakának kormányzattörténeti kérdései foglalkoztatják, örömmel üdvözöltük tehát a két újabb, a szerző fáradhatatlan munkabírásáról tanúskodó kötet megjelenését, bár azokat kézbe véve, bizonyos csalódást is éreztünk. A monumentális vállalkozás ugyanis, ez újabb szakaszában, tematikáját tekintve, bizonyos mértékig leszűkült, s egyelőre korban is igen rövid időszakot fog át. A tárgyalt néhány év történetét a jeles szerző szinte túlzott részletességgel, a forrásanyaghoz szorosan tapadó, nehézkes feldolgozásmóddal, s minden szerkezeti tagolás nélkül tárja elénk. A központi államigazgatás története helyett itt csak az osztrák minisztertanács történetét kapjuk, lényegében az osztrák minisztertanácsi jegyzőkönyvek és iratok alapján, s ez ugyan rendkívül gazdag, de mégis némileg egyoldalú forrásbázis. A szerző ebből is kizárta a bécsi minisztériumnak Magyarországhoz való viszonyát érintő iratanyag feldolgozását és publikálását, tehát a minket leginkább érdeklő kérdés, a minisztérium magyarországi vonatkozású működésének vizsgálatát. W. ezt kifejezetten azzal a szándékkal tette, hogy e kérdés vizsgálatának külön teret szán, hogy másutt jelentet majd meg ilyen tanulmányt („Die Wiener Politik im ungarischen Raum 1848—1867" címmel). Őszintén kívánjuk, hogy e tervét valóra is tudja váltani, bár azzal a ténnyel is tisztában vagyunk, hogy ezt — szemléletmódjából és forrásanyagának egyoldalúságából eredően — alig lenne képes számunkra minden tekintetben elfogadható módon megoldani. Művének szóban forgó legújabb kötetei így is rendkívüli fontosságúak, s különösen feldolgozása nélkülözhetetlen kézikönyvvé válik majd mindazok számára, akik az 1848-i polgári forradalom és a neoabszolutizmus történetével kívánnak foglalkozni. A bécsi minisztertanács 1848—1852. évi történetét ismertetve, W. mindenekelőtt az alkotmánytörténet mozzanatait elemzi, amit előtte már mások is megtettek, ami azonban az osztrák kormányzattörténet írója számára az előző korszakhoz képest új feladatot jelentett. Míg azonban az alkotmánytörténet általában a kész alkotmányszövegeket vizsgálja, W. a minisztertanácsi tárgyalások ismertetésével s a politikai háttér változásainak felvázolásával azok létrejöttére derít fényt. Munkája olyan közigazgatástörténet, amely a bekövetkezett szervezeti változásokat is a társadalmi, politikai erők működésének eredményeképp képes bemutatni, azok mélyre hatoló magyarázatát adja. A tanácsülések lefolyásáról adott részletes, szinte a kivonatos forrásközlés műfaját súroló előadásával, a minisztertanácsi iratok rendkívüli bőségű idézgetésével pedig lehetővé teszi a résztvevő személyek politikai, ideológiai arculatának eddig elérhetetlen pontosságú és részletességű megismerését. Munkája nyomán világosan kirajzolódik a bécsi minisztérium által követett politikai irányvonal, s ismertté válnak a különböző erővel jelentkező, de szüntelenül működő, ennek az irányvonalnak a megváltoztatására irányuló jobb- és baloldali behatások. Forrásközelsége azonban néhol negatív értelemben érvényesül: olykor nem tekint ki az iratokból, s nem ad választ olyan kérdésekre, amelyek pedig az olvasóban óhatatlanul felmerülnek. Így pl. Cordon hadügyminiszter lemondásával kapcsolatban idézi a miniszter szavait, amelyekkel lemondását egészségi állapotának meggyengülésével indokolja (356. L), s meg sem említi, hogy a valódi ok talán mégis inkább a hadsereg vezetésének Ferenc József által történt személyes kézbevétele lehetett. A kultusztárca betöltésével kapcsolatban pedig idézi Bach egy nyilatkozatát arról, hogy e tárcát magyar férfiúra kellene bízni (355. 1.), de arról már nem szól, miért ejtették el e tervet, és bízták később Thunra a kultuszügyeket. Hasonlóképpen nem kísérli meg Schmerling 1851 januárjában történt leváltásának okait kideríteni (360. 1.). A W. által feldolgozott rendkívüli bőségű iratanyag mindamellett igen sok eddig homályban volt összefüggésre világít rá. Azt hisszük, nem csupán szubjektív benyomást közlünk, amikor azt állítjuk, hogy a szóban forgó feldolgozó kötet utolsó harmada, a neoabszolutizmus fokozatos bevezetésének bemutatása a kötet legkiérleltebb, legjobban megírt része. A folyamat lényege Josef Redlich nagy munkája nyomán ismert volt ugyan, számos részletkérdése azonban homályban maradt. A hazai történetírás pedig mindmáig jobbára negligálta mind Redlich ezzel kapcsolatos eredményeit, mind pedig W.-nak a témával kapcsolatos korábbi cikkeit. A jelen kötet immár a maga teljességében mutatja be az udvari reakció és a Schwarzenberg kormány hosszantartó és makacs küzdelmét a hatalomért. Azok az arcképek, amelyeket különösen e harc folyamán W. az egyes osztrák miniszterekről és ellenfeleikről fest, az eddig ismerteknél jóval

;