Levéltári Közlemények, 38. (1967)
Levéltári Közlemények, 38. (1967) 2. - Fallenbüchl Zoltán: A Szepesi Kamara tisztviselői a XVII–XVIII. században / 193–236. o.
A Szepesi Kamara tisztviselői a XVII— XVIII. században 215 másikba előfordult. Ügy tűnik, az előbb említett patrícius származású hivatalnokok első irodai gyakorlatukat a város kancelláriájában szerezték. Kétségtelen, hogy a városi szolgálat a XVIII. században is jövedelmezőbb volt, mint a kamarai. Nem lehet véletlen, hogy 1734-ben Riegler János Jakab kinevezésénél említés történik arról, hogy a kamara emberhiánnyal küzd, mert az engedélyezett két fogalmazó és négy irodatiszt helyett csak egy fogalmazó és két irodatiszt van. 97 A megélhetés nehézségei kivált a legkisebb fizetésű vagy éppenséggel fizetésnélküli, a kinevezés reményében dolgozó járulnokokat sújtották. így többször előfordult, hogy a járulnok kénytelen volt otthagyni az irodát, hogy másik — gyakran a kamara alá rendelt hivatalnál — keressen jövedelmezőbb állást, mint pl. Balogh Ferenc. De még magasabb állásúak is, így Ordódy protokollista 1730-ban a fizetés csekélysége miatt hagyta ott a kamarát és vállalt állást Zemplén vármegyénél. 98 Egyesek igen hosszú ideig szolgáltak ingyen, míg végre kinevezték őket. A polgári származású Wimpiller György pl. 11 évig. Pedig Wimpiller családja is a kamara törzsökös hivatalnokságához tartozott: kívüle még két hozzátartozója szolgálta a szepesi kamarát a század folyamán: István, ki 1711 óta volt a kamaránál, József pedig 1742 és 1768 között működött. Általában ebben az időszakban is a járulnokok és az irodatisztek törekvése a kamara alá tartozó hivatalokban valamilyen önálló állás elnyerése volt, ha nem jutottak feljebb a ranglétrán. A harmincadosság, a birtokszámvevőség a cél, de ezeknek az állásoknak az elnyerését megnehezítette a század folyamán következetesebben keresztülvitt kauciók rendszere. A kauciót csak ritkán fogadták el birtoklekötéssel, többnyire készpénzt kívánt a kamara, egy évi fizetés összegét, olykor sokkal többet. Magától értetődően a szegény hivatalnokok ezt másként, mint adósság útján nem tudták előteremteni, ami azután későbbi hivataloskodásukra és egész életükre igen súlyosan nehezedett. Mégis általában ez volt az előrejutás módja, mert az iktató, kiadó, titkár stb. állásokra kívülről is, más állásból is gyakran pályáztak jobb összeköttetéssel, s ez az írnokok előrejutását nagyon megnehezítette. A legtöbben már járulnokokból mentek át a harmincadhivatalokhoz, de voltak, akik megvárták az irodatiszti vagy számtiszti kinevezést. Az utóbbiak rendszerint szakmai gyakorlatukra is hivatkoznak, mikor egyegy megürült harmincadhivatalra pályáznak. Ezt a hivatalok betöltésénél többnyire figyelembe is vették. Megjegyzendő, hogy bár az írnokok és a számtisztek fizetése nagyjából egyenlő volt (a két csoport egyikéből a másikba való átmenetel az idő haladtával mind ritkábbá vált, jeléül annak, hogy specializáció ment végbe), az írnoki szolgálatot valamivel előkelőbbnek tartották; a régi nemesi családok fiai ezért szívesebben mentek írnoknak, mint számtisztnek, bár általánosítani e téren nem lehet. Az ok valószínűleg az írnokok aránylag nagyobb előmeneteli lehetősége volt. A XVIII. század 50-es 60-as éveiben az írnoki és a számtiszti rang azonban.már sokaknál ennek ellenére is végleges állás lett, amit évtizedeken át töltenek be. Az előmenetel nehézsége és a csekély anyagi ellenszolgáltatás magyarázza főként, hogy háborúk alkalmával a tisztviselők közül nem kevesen állnak a 97 OL, MKL, Libri Resolutionum Lib. 26. f. 278. 98 „... Primum in Protocollistam Consistorialem praemotus: tandem ob vilitatem salary valedixit et Notariatum I[nclyti] C[omi]t[a]tus Zempliniensis obtinuit." (Arch., 27 v.)
