Levéltári Közlemények, 37. (1966)

Levéltári Közlemények, 37. (1966) 1. - Szedő Antal: Levéltári filmezés / 3–16. o.

8 Szedő Antal kozó anyagát át kellett adni Franciaországinak: az átadott iratokat előbb lefilmezták. Vagy Magyarországon, ahol ugyancsak az 1947. évi békeszerződés alapján a Magyar Országos Levéltárból bizonyos levéltári anyagot Jugoszláviának kellett átadni. Az átadott anyag jórésze ugyancsak megmaradt mikrofilmek formájában a Magyar Országos Levéltárban.) Az ilyenfajta kiegészítő mikrofilmezést jól elő kell készíteni. Leggyakrabban persze a külföldön levő kiegészítő anyag miilkrofilmezése okoz problémát* Már közel egy évszázada aknázzák ki a történész-kutatók az európai és világtörténelem olyan kincsesbányáit, mint a londoni Public Records Office, a párizsi Arohives Nationales vagy a Francia Külügyminisztérium Levéltára, a bécsi Haus-, Hof und Staatsarchiv és a Finanzarchiv, a Vatikáni Levéltár vagy a Velencei Állami Levéltár, a Simaeoasi levéltár stb. Világos, hogy ezekből a levéltárakból alapos, központilag irányított kutatómunka után egész fondokat vagy sorozatokat kellene lefényképezni. Ezzel szemben gyakorlatilag ma még csupán egyes kutatók s csak bizonyos egyes témákra szedik ki a legkülönfélébb állagokból ós fondókból a fényképezendő iratokat, rendeléseikkel elárasztva a fent felsorolt levéltárakat, miközben kapacitás hiányában nem kerülhet sor egész fondok és állagok fényképezésére. Persze, ha egyes kutatók egyes témáira mikrofilmezünlk, sok lesz az átfedés, a dupla vagy tripla felvételezés és végeredményben — bár az anyag feltárása több ember munkájába került, mint kerülhetne — az eredmény mégis csak hézagos. Hogy azonban íaz átfogóbb munka milyen értékes eredményekkel járhat, azt megmutatja a volt német külügyminisztérium anyagáról itt Washingtonban készült mikrofilmsorozat, melyet a hozzá készült több kötetes katalógussal valóban kitűnően tudnak használni mindazok a kutatók, akik e század első felének történetével foglalkoznak. A biztonsági filmezésnél ma már magától értetődik az, hogy nagy levéltári egységeket filmeznek; a kiegészítő filmezésnél is ennek a gyakorlatnak kellene elterjednie. Ezt belátva, sok országban működnek is bizottságok, melyek a nagyarányú-, nemzetközi méretekben folyó kiegészítő filmezéseket előkészítik, az ország történetére vonatkozó külföldi levéltári anyag feltárását végzik, esetleg finanszírozzák. (Ilyen bizottságokat jeleznek a kérdőívre beérkezett információk Belgiumiban, Jugoszláviában, ilyen bizottság működik Magyarországon is.) Más országok levéltári anyagára leginkább azok az országok szorulnak rá, melyek esetleg századokon át idegen uralom alatt éltek vagy államszövetség tagjai voltak, melyből később kiváltak. Az Osztrák-Magyar Monarchiából kivált államok vagy azok az államok, melyeknek területéhez ma a Monarchia egyes volt területrészei tartoznak, nyilván sűrűn keresik történetük adatait a bécsi Staatsarchivban, esetleg a budapesti Országos Levéltárban is. Az is érthető, ha a Kanadai Árchives Publiiques milliószámra készített mikrofilmeket NagyBritannia és Franciaország levéltáraiban. Nyilvánvaló, hogy a délamerikai államok régebbi történetük anyagának jó részét Spanyolország és Portugália levéltáraiban, az új afrikai országok Nagy-Britannia és Franciaország levéltáraiban találják meg. Az olyan országok, melyekben a háború és a történelem viharai sokszor vegigsepertek, elkallódott levéltári patrimoniumuk töredékeit sokszor több országból szedik össze, persze mikrofilmek segítségével. így szerezte meg Magyarország több ország (elsősorban a NSZK) levéltáraiból a Hunyadi család szétszóródott levéltárának jó ereszét vagy Estei Hyppolit XV. századi