Levéltári Közlemények, 37. (1966)

Levéltári Közlemények, 37. (1966) 1. - V. Windisch Éva: Kovachich Márton György és a magyarországi levéltári anyag feltárása a XIX. század elején / 63–112. o.

70 V. Windisch Éva gondolata egyre inkább élete központi célkitűzésévé vák; ágy érezte, a magyarországi kultúra és tudományosság felépítésében számára ez a feladat van kijelölve. Hogy e feladat teljesítése az ő számára is karriert kell, hogy jelentsen: ezt magától értetődőnek érezte, s ez a gondolat csak megerősítette törekvéseiben. Hivatástudata 'rendíthetetlen (néha talán túlzó formákban is megnyilvánuló) önbizalmat öntött belé; s ez segítette át a kudarcok feletti (gyakran ugyancsak túlzó színekkel lefestett) keserűségein, ez tette szuiggasztívvá megjelenését, mondanivalóját. Voltak kortársai között, aíkik lemosolyogtak mármár monománáának tűnő megszállottságát, szerény hivatali rangjával össze nem illőnek tűnő tudományos ambícióit, — de azokat, akik a .magyar kultúra ügyét szívükön viselték, végül is képes volt megnyerni magának. Igen jellemző, hogyan hat Kazinczyra a régen nem látott Kovachichcsal való találkozása 1810ben. „Ez a halhatatlan ember — írja róla Döbrentei Gábornak — (300 nagyobb s kisebb kötet imanuscriptuma van — tulajdon kezeivel íroitt! — a Széchényi Bibliothek áj á'ban), még eléggé győzi a munkát s lelke eleven. Barcsiak nestod időt élhetne! Az ő lelkében olly láng lobog, -mint a mienkben s a Czinkeében, mikor az Űr előtt megnedvesedtek szemei. S hogy is lehetne másképen, egész éltét a Nemzet történeteinek szentelvén?" Kitér Kazinczy arra a méltánytalanságra, ami Kovachichot akkor érte, amikor Széchényi Ferenc az általa alapított könyvtár élére nem Kovachichot állította, (akitől pedig az alapítás gondolata származott), hanem a jelentéktelen, de <az udvar szemében megbízható Millert. Széchényi jóvátehetné gyengeségeit, írja tovább Kazinczy, ha „visszaeimlékezvén azon idejére, amellyekben a fény nélkül való érdemet becsülni tudta, Kovachichot a Kovachich modulusával mérje, nem azzal, amivel Kovachichot a Pest és Buda Pflastertretterjei szokták. Was? es ist halt a Gelehrter! ezt mondják ezek. Én pedig, ha az én nyakamon figyegne az a gyapjú [ti. Széchényi aranygyapjasrendjie], én Kovachichchal kevélykedve jelennék meg in publico, tudván, hogy az én gyapjúságosságom felől 50 esztendő múlva is kevesen fognak valamit tudni, de Kovachichot mindaddig, tisztelettel fogja említeni a Magyar, míg Magyar lesz. — Ezt a tisztelt szeretett férjfinak 'mondtam tegnap; noha vigasztadásaimra nincs szüksége, mert ő a rongyos ezüstsincirból font övecslke mellett is érzi a maga igaz érdemét."

22

^ Ez a Kazinczy által kitűnően meglátott helyzet, s az ilyen körülmények között Kovachichban kifejlődött magatartás, egyben önbizalma, hivatástudata indították Kovachichot arra, hogy kérvények sorát fogalmazza meg a levéltári forrásanyag használatának engedélyezéséért. Az egyik, kétségkívül legegyszerűbbnek látszó eljárás az volt, hogy az egyes levéltárak illetékes hatóságától kérjen engedélyt az anyagban való kutatásra. Ezek a .kérelmek olykor eredményesek: 1792-ben a nádor engedélyezi számára az Archívum Regnicolare használatát Supplementum ad Vestigia Comiitiorum című művéhez.

23 Engedélye van a kutatásra a kúria levéltárában is. Az udvari kancelláriától azonban már elutasításban részesül. 1796-nban arra való hivatkozással kér kutatási engedélyt, hogy a Corpus Juris új kiadását készíti elő, mégpedig a szövegeket megtisztítva a jelenlegi kiadásban található szöveghibáktól, s ehhez a mun/kához a kancelláriai ^/a Kazinczy Ferenc levelezése. 8. köt. Bp. 1898. 67—68. 1. 23 Kovachich a nádorhoz, 1792. jún. 18. OSzK. Kt. Fol. Lat. 2913. f. 1. Az engedély elnyerésére a kamarához írott kérelemben hivatkozik: OSzK. Kt. Fol. Lat. 87. ff. 67—68.