Levéltári Közlemények, 37. (1966)

Levéltári Közlemények, 37. (1966) 2. - IRODALOM - Vörös Károly: A nagybirtokos arisztokrácia ellenforradalmi szerepe 1848–49-ben. Összegyűjtötte és szerkesztette: Andics Erzsébet. III. k. (Magyarország újabbkori történetének forrásai). Budapest, 1965. / 348–351. o.

350 Irodalom mei síkon jelentkező konfliktus viszont sajátos módon csak még inkább aláhúzza e nagybirtokos csoport politikai koncepciójának ellenforradalmi jellegét. Egy recenzió keretében igen merész és indokolatlan kísérlet lenne most már e — mint láttuk — reakciósán polgárosodó politikának bármilyen elemzésébe belebocsájtkoznunk. Nem hallgathatjuk el azonban azt a benyomásunkat, hogy e koncepció — szemben az 1848-at vezető reformnemesség alapjában véve liberális, ha korántsem következetesen érvényesített felfogásával —a polgárosodásnak inkább az 1861-ben bekövetkezett orosz megoldását látszik anticipálni. Az ellenforradalom mellé állt magyar nagybirtokosok — a legkorlátoltabban feudális jobbszárnyuktól eltekintve —, hasonlóan az orosz arisztokráciához, nem a jobbágyság restitúciója vagy végtelenségig való fenntartása mellett kötötték le magukat, — ez legtöbbjük alapvető gazdasági érdekével sem egyezett. Kétségtelen azonban, hogy a feudalizmus válságának megoldását — éppen birtokaik nagysága, kedvezőbb értékesítési lehetőségeik, vagy a már említett másodlagos tényezők hatása folytán még kevésbé sürgetőnek érző helyzetükből kifolyólag is — ők olyan, következetesen felülről végrehajtott reformnak gondolták, melynek végrehajtása csak az erő pozíciójából képzelhető el, s melynek során az uralkodó osztály szabad kezét korlátlanul biztosítani kell. Ugyanez az igény tér vissza a történeti magyar államterület egységének fenntartása érdekében az udvarral is majd ellentétbe kerülő koncepciójukban: az összbirodalomban saját befolyási területük szűkítését érezték, nemcsak a cseh—osztrák arisztokráciával és az azzal szövetséges osztrák bank-burzsoáziával, hanem az autonómiát kapott nemzetiségi területek alakuló helyi nemzetiségi burzsoáziájával szemben is. Ez, a feudalizmusból örökölt vezető szerepüket érintetlenül átmenteni akaró igény határozza meg és alakítja ki azután a kötet dokumentumaiból lépten-nyomon kibukkanó politikai felfogásukat és az ellenforradalom szolgálatában követett igazgatási gyakorlatukat: a népmozgalmak elnyomását, törekvésüket az 1847-es állapotok visszaállítására (olyan helyzetként, melyből kiindulva az erő pozíciójából lehet megoldani a forradalmilag egyszer már, ha nem is tökéletesen, de megoldott problémákat), mélységes rokonszenvüket Windischgraetz és a cári rendszer iránt, melynek bevonuló csapatai révén befolyásuk erősbödését remélték, — s végül növekvő ellenszenvüket és gyanakvásukat, majd kiábrándulásukat az udvar liberális ízű kísérleteivel szemben. Bár ez utóbbiaknak rosszhiszeműsége csakhamar lelepleződött, számukra elsősorban azon tendenciájuk lett érzékelhető — már 1849 folyamán is —, mely a magyar állami önállóságot megszüntetve, az új osztrák császárság vezetését az osztrák—cseh arisztokrácia és a bankburzsoázia kezébe készült letenni, az ő belső hatalmi pozícióiknak nyilván nem csekély kárára. A kötet második fő tanulsága ezután az, hogy a nagybirtokosi politikai magatartás sokoldalú ábrázolása révén megmutatja annak a — ha módosított formákban is, de osztályérdekeiben változatlan azonossággal egészen a XX. századig elérő — arisztokrata politikának tulajdonképpeni gyökereit és kezdeteit, mely végül is — felhasználva az abszolutizmus a jobbágyfelszabadításnak a nagybirtok számára messzemenően legelőnyösebb lebonyolítását biztosító politikáját, ám ugyanakkor kihasználva annak belső ellentmondásait is — a nemzeti érdekek védelmére hivatkozással tömegbázist is szerezve, majd félretolva kompromittált aulikus tagjait, 1867-re jelentős mértékben járul majd hozzá az egész abszolutista konstrukció végleges megbuktatásához. Forráskiadvány szerkesztése általában sem egyszerű, csupán kiadástechnikai problémákat felvető feladat, — s kiváltképpen nem az akkor, mikor ilyen bonyolult, sokrétű problematika bemutatásáról van szó. Éppen annak következtében, hogy nem csupán egy zárt, tematikailag és megjelenési formáit illetőleg egyaránt pontosan körülhatárolható hivatali processus, vagy eseménysorozat előrehaladását, hanem egy politikai magatartást és egy vele párhuzamosan, de korántsem csupán önmagából létrejövő koncepció alakulását kell figyelemmel kísérni, a tárgy ábrázolása igen kiterjedt anyaggyűjtést igényel, és ennek során igen kiterjedt problematika figyelemmel kísérését is. Szerkesztő mindkét vonatkozásban igen körültekintő munkát végzett, amint azt a csupán ehhez a kötethez átnézett levéltárak egyszerű felsorolása is jól bizonyítja. Mint legfontosabb felhasznált levéltári irategyütteseket említhetjük meg az OL Windischgraetziratait (PAS: 35 db), és a Haynau-iratokat (10 db); — a bécsi Staatsarchívból a Schwarzenberghagyatékot (22 db), a Minisztertanács iratait (16 db), az Államkancellária négy jelentősebb íU Iagát (összesen 20 db); — a bécsi Kriegsarchívot (különböző állagok, 23 db); — a szovjet levéltárak közül a leningrádi Központi Történeti és a moszkvai Hadtörténeti Levéltárat (összesen 15 db); — valamint a szereplő legfontosabb családok levéltárait. Közülük különösen a Csehszlovákiában őrzött Windischgraetz (20 db) és Metternich (14 db), a Romániában őrzött Zichy Ferenc (11 db) és Jósika (6 db) családi levéltárat, továbbá az OL. Zichy—Ferraris (5 db), Szögyény (8 db), és Dessewffy (7 db) családi levéltárát kell megemlíteni, valamint a Prímási Levéltár