Levéltári Közlemények, 37. (1966)

Levéltári Közlemények, 37. (1966) 2. - IRODALOM - Vörös Károly: Balogh Jolán: A művészet Mátyás király udvarában I–II. k. Budapest, 1966. / 351–355. o.

Irodalom 351 Hám-iratait s Debrecen Város levéltárát. (Megjegyzendő, hogy az 538. sz. irat jelzetét pontatlannak és hiányosnak érezzük.) Ez az igen gazdag és körültekintő anyagválogatás sokban a részleteket illetőleg is érdekes új eredményekhez vezet, elsősorban Windischgraetz és az udvari körök ellentéteinek kialakulását, a magyar konzervatívok pozíciójuk megmentésére irányuló kétségbeesett kísérleteinek, valamint Windischgraetz-cel (és a cárral) közös kiábrándulásuknak és csalódásuknak — végül az új rendszer egyelőre még a színfalak mögötti kialakulásának történetét illetőleg; — nem kevésbe tanulságos az események orosz megítélésének néhány újabb jellegzetes adaléka. Magunk részéről legfeljebb az olyan, merőben adminisztratív (vagy a katonai terhek elleni panaszok esetén eléggé általános) jellegű iratok közlését érezzük némileg feleslegesnek, mint pl. a 371, 384, 398, 407, 430, 433, 491, 499, 525. számok. A szövegek közlése az előző kötetben alkalmazott gyakorlat szerint történt: a minden udvariassági formulától megfosztott szövegeket — amennyiben nem magyar nyelvűek — részletes magyar tartalmi kivonat követi; a szereplő személyek életrajzi adatait a rendkívül lelkiismeretesen összeállított névmutató közli; — minden egyéb, nem túlságosan bőséges megjegyzés lapalji jegyzetben foglal helyet. Magunk részétől ezeket csupán egy ponton szeretnők némi adalékkal kiegészíteni. A 462. sz. irat Cseremiszky Miklós bécsi kancelláriai tisztviselő Gindly Rudolfhoz intézett 1849. június 1-i levele, melyet írója Kaposváron élő feleségén át juttatott el a címzetthez; a levél a császáriak kezébe került (mégpedig valószínűleg már június első napjaiban, amint ezt a 471. sz. irat egy utalásából sejthetjük), s a kötet jegyzetben megemlíti, hogy valószínűleg ennek is része lehetett Cseremiszky halálra, majd több évi várfogságra ítélésében. A levél maga Cseremiszky kaposvári kapcsolataira utal, Kaposvárott pedig ekkor Noszlopy Gáspár kormánybiztos képviselte a forradalmi kormányt. Noszlopy titkára Roboz István volt, Gindly felesége pedig Roboz lány: Roboz Teréz. A levél konspirativ útja tehát világosnak látszik. Noszlopyt 1852-ben közvetlenül azért ítélték halálra, mert bujdosó csapata 1851 végén Tolna megyében megölte Gindly Antalt, apját annak a Gindly Rudolfnak, aki Cseremiszky leveleinek címzettje volt. Cseremiszky sorsát ismerve, talán nem alaptalan az a feltevésünk, hogy NoszIopyék nem egyszerűen azért keresték fel Gindlyt a gyilkosság éjszakáján, hogy tőle — a vádirat szerint — pénzt zsaroljanak ki további bújdosásuk költségeinek fedezésére, hanem azért, hogy régi kaposvári ismerősük vélt (vagy valódi?) árulójával leszámoljanak, — olyan eljárás ez, mely a kor romantikától is ihletett földalatti mozgalmaiban korántsem volt szokatlan eljárás. Andics Erzsébet forráspublikációjának ez az új kötete — mint összegezve megállapíthatjuk — további jelentős lépést jelent tehát nemcsak 48 reakciós erőinek, hanem magának az abszolutizmusnak hazai előtörténetéhez, társadalmi-politikai bázisának jobb megismeréséhez is. Indokolva kíváncsiságunkat, mellyel most már a publikáció I. kötetét, a bevezető tanulmányt várjuk. Vörös Károly BALOGH JOLÁN A MŰVÉSZET MÁTYÁS KIRÁLY UDVARÁBAN I—II. k. Budapest 1966. 800, 510 lap A történeti múlt kutatásának fejlődése szükségképpen jár együtt a források kutatásának fejlődésével, elsőrenden a múlt rekonstrukciójához felhasználhatónak vélt források körének kibővülésével. Minél fejlettebb szemlélettel, nagyobb igényekkel közeledik a történetírás e rekonstrukcióhoz, annál inkább igényli egyrészt a források mennyiségi gyarapodását, másrészt a forrásul felhasználható dokumentumok körének minőségi tágítását. Az első esetben a történeti forráskutatás hagyományos bázisai kerülnek egyre mélyebbre ható vizsgálat alá: levéltárak korábban figyelembe nem vett fondjai és állagai vonódnak be a kutatásba, elfeledett, vagy a kutatás érdekköréből eddig kiesett oklevéltárakat, forráskiadványokat lapoz át újból a történész, ismert szövegeket néz át a kutatás új szempontjai szerint. A második esetben a múlt olyan emlékei felé fordul a kutató szeme, melyek eddig a rekonstrukció szempontjából nem hasznosíttattak, már csak azért sem, mert kevéssé is tekintették őket forrásnak, illetve történeti forrásként való értékelésükhöz hiányoztak a megfelelő, nem egyszer elsősorban technikai jellegű módszerek. A történettudomány érdeklődésének ilyen tágulása során nyertek új jelentőséget újabban a statiszti-