Levéltári Közlemények, 37. (1966)

Levéltári Közlemények, 37. (1966) 2. - IRODALOM - Vörös Károly: A nagybirtokos arisztokrácia ellenforradalmi szerepe 1848–49-ben. Összegyűjtötte és szerkesztette: Andics Erzsébet. III. k. (Magyarország újabbkori történetének forrásai). Budapest, 1965. / 348–351. o.

Irodalom 349 szállta területen sem szűnő mozgalmairól, nyugtalanságáról, harcairól ezek a jelentések szólnak, — s mely mozgalmakkal szemben, véleményünk szerint az, aki egyszer már beállt az udvar szekértolóinak dicstelen táborába, természetszerűen foglalt el ilyen álláspontot, függetlenül attól, hogy nagybirtokos arisztokrata volt-e vagy sem. És végül közzétesz a kötet olyan iratokat is, melyek a forradalomnak az ellenforradalom külföldi táborában keltett visszhangjáról számolnak be, vagy például az udvar túlbuzgó balkáni ügynökeinek a már emigrált Kossuth kézrekerítését célzó fantasztikus terveiről. Ám annak ellenére, hogy a kötet ilyen módon végülis a magyar forradalommal szemben álló tábor egészének, csaknem az egész ellenforradalomnak területéről gyűjti dokumentumait, — ugyanakkor, sőt éppen ezáltal is, igen jól érzékelteti azt, hogy ebben a komplex, sok szálból összeállt ellenforradalmi szövevényben valóban milyen jelentős az a szál, melyet a nagybirtokos arisztokrácia tevékenysége jelent, s az a hatás, melyet Bécs 1848 elején, 1849 végén még kialakulatlan, vagy legalábbis annak látszó politikájára e réteg gyakorolt vagy gyakorolni igyekezett. Mert a köznemesi származású császári biztosok intézkedéseiből, szemléletéből ugyanúgy, mint a külföldi reakció visszhangjából, lényegében egységesen, a kapitalizmus fejlődésével elkerülhetetlenül felvetődő problémák megoldásának egy olyan határozott koncepciója bontakozik ki, mely végül is a nagybirtokos arisztokrácia hatalmának, befolyásának, a ténylegesen végbement polgári forradalom után — sőt szükségképpen annak ellenére — is további változatlan fenntartását igyekszik biztosítani. A mű egésze tulajdonképpen ennek, a természetéből fakadóan alapvetően és szükségképpen ellenforradalmi politikai koncepciónak érvényesítéséért vitt szívós harcnak történetét dokumentálja. Világos azonban, hogy ennek során, az itt összefutó számos más lényeges problémára is kitekintést, ezek megértéséhez, értékeléséhez új szempontokat K nyújtva. Ezek közül a gazdasági alap és politikai felépítmény összefüggéseinek árnyalt bemutatásával járó tanulságokat érezzük igen fontosnak. Történetírásunk — és kivált reformkori kutatásunk — kétségtelen hiányossága, hogy a hazai kapitalizmus kibontakozását, alap- és felépítmény kapcsolatát némileg mechanikusan értelmezve, az indokoltnál nagyobb mértékben volt hajlamos párosítani valamely haladó politikai gondolkodással, miközben a reakciós politikai magatartás mögött álló, azt kialakító gazdasági alap a kapitalizmus felé mutató elemeinek vizsgálatára eleve kevesebb figyelmet fordított. Holott, úgy véljük, világosan kell látnunk, hogy a főnemesi és középbirtokos köznemesi birtok bázisán kibontakozó tőkés fejlődésnek nem szükségképpen csak egyetlen, meghatározott és főleg nem okvetlenül haladó politikai magatartás kellett, hogy megfeleljen: a feudalizmus felszámolásában — ami alapjában természetesen mindenképpen előremutató törekvés — a végrehajtás során még sokáig számos reakciós, a feudalizmusban kialakult hatalmi viszonyokat éppen a kapitalizálódás eszközeivel erősíteni akaró tendencia is szóhoz juthatott. S amint a reakció somogyi bajnokának, Czinderynek birtokain nem folyt elmaradottabb gazdálkodás, mint például Batthyány Lajos vagy Batthyány Kázmér ura.daímaiban, úgy a kapitalizálódó nagy- és középbirtokra is, még pontosabban felderítendő további hatóerők eredményeképpen, a közismert — ha ugyancsak nem ellentmondásmentes — haladó nemesi irányzat mellett ráépülhetett, és rá is épült egy (árnyalatilag akár többféle) másik, nem kevésbé határozott perspektívájában ugyancsak a feudalizmus felszámolása felé mutató, ám politikai megjelenésében ténylegesen reakciós politikai magatartás is. Olyan tanulság ez, mely alap- és felépítmény kapcsolatának árnyaltabb elemzése mellett az e kapcsolatot alakító másodlagos tényezők: a magyar uralkodóosztály belső családi, érdektársi kapcsolatai, családi hagyományai, egyházi befolyásoltsága, birtokaik társadalmi-politikai környezete fokozott vizsgálatának igényét is támasztja a kérdések kutatójával szemben. Kivált akkor, ha például tudjuk, hogy Czindery állandó félelmében a parasztfelkeléstől, még apjának, Berzeviczy Gergely hozzá méltó felvilágosultságú levelezőpartnerének 1796-ban elmondott, ugyancsak ezt a veszélyt hangsúlyozó (ám ebből még haladó következtetéseket levonó) híres beszéde is visszhangzik, — vagy hogy a soproni kerület császári főbiztosaként tevékenykedő Rohonczy nevével először mint Kossuth Törvényhatósági Tudósításainak egyik munkatársáéval találkozunk. További eredménye a kiadványnak az, hogy a politikai koncepció alakulását abban a kettős konfliktusban mutatja be, melybe 1848—1849 folyamán ez végül is végzetesen belebonyolódott: konfliktusában a forradalommal és az 1849-ben már egyre erősödő, határozott udvari politikával. Persze, ezek az ellenfelek távolról sem azonos értékűek: az arisztokrácia politikai koncepciójában helytelen lenne bármiféle harmadik út nyomait keresni. Számukra a döntő és alapvető ellenfél mindvégig a forradalom volt és maradt, és a másik fronton, az udvarral való ellentét legkiábrándítóbb pillanataiban sem merül fel bennük a forradalommal való együttműködés akár leghalványabb gondolata is. Az udvarral való, mindvégig csupán politikai, esz-